— Nóra, úgy viselkedsz, mint aki se magának nem kell a széna, se másnak nem adja — jegyezte meg hűvös nyugalommal Erika, és finoman felitatta a szája szélén elkenődött, rikító árnyalatú, olcsó rúzst egy papírszalvétával. — Gergőnek most lendületre van szüksége. Egy nagy ugrásra előre. Te meg úgy kapaszkodsz abba az örökölt garzonba, mintha az életed múlna rajta.
A mosogatónál álltam, és a tepsiről próbáltam leáztatni a ráégett zsírt. A csapból jéghideg víz folyt — már megint karbantartás volt —, de a hideget alig érzékeltem. Belülről remegtem.
— Ez nem akármilyen garzon — feleltem, anélkül hogy hátrafordultam volna. — A nagymamámtól maradt rám, még a házasságunk előtt. És egy hónapja világosan megmondtam Gergőnek: nem fogom eladni.
Gergő az asztalnál ült, és idegesen gyúrta a kenyér belét az abroszon. Kerülte a tekintetemet. Tíz év alatt megtanultam felismerni ezt a nézését: pontosan így bámult maga elé akkor is, amikor összetörte az autómat, és ugyanígy, amikor az előző munkahelyéről „közös megegyezéssel” távozott a kasszahiány miatt.
— Nem látod át a lehetőséget — morogta, a szemét le sem véve az asztalról. — Biztos üzlet. A srácok Kínából hoznak be alkatrészeket. Három hónap, és visszajön a befektetés. Ha ennyire kételkedsz bennem, írok róla papírt.
Elzártam a vizet, és megfordultam.
— Egy papír mit old meg? Ha belebuksz, miből fizetsz vissza? A söröskupak-gyűjteményedből?
— Ne gúnyolódj! — csattant fel Erika, és tenyérrel az asztalra csapott. — A fiam komolyan beszél. Család vagytok! Vagy már menekülőutat keresel? Gondold meg, Nóra, könnyen hoppon maradhatsz. Egy férfinak biztatás kell, nem súly a bokáján.
A levegőben az odakapott hagyma szaga keveredett Erika émelyítően édes parfümjével. Ez az illat mindent áthatott: a függönyöket, a tapétát, sőt az életemet is.
— Holnap reggel hétre megyek műszakba — mondtam csendesen. — Részemről lezártam a témát. A lakás az enyém marad.
Gergő hirtelen felpattant, a szék csikorogva csúszott végig a kövön.
— Makacs vagy és ostoba! — vágta oda, majd beviharzott a hálóba, és bevágta maga mögött az ajtót.
Erika komótosan feltápászkodott, megigazította csillogó, túlméretezett pulóverét.
— Kár, hogy így döntesz, kislányom. Nagy kár. Gergő sem fából van. Lesz majd valaki, aki hisz benne, és támogatja. Te pedig még bánni fogod.
A következő napokban jeges hallgatás telepedett ránk. Gergő átköltözött a nappaliba a kanapéra, látványosan a balkonra járt telefonálni, és onnan rendre sejtelmes mosollyal tért vissza.
Én a kórházban dolgoztam vezető nővérként. Láttam már súlyos eseteket, fájdalmat, veszteséget. Mégis, ami otthon zajlott, jobban megrémített, mint bármi, amivel a kórtermek falai között valaha szembesültem.