A Grantára többre már nem futotta a megtakarításukból.
Aprócska autó volt ugyan, mégis számtalanszor kisegítette őket a bajból. Emese ma már maga ül a volán mögé, ha bevásárolni indul, így nem kell cipekednie a nehéz szatyrokkal. Orvoshoz, barátnőkhöz is ezzel jár, és esze ágában sincs minden apróságért Balázst ugráltatni. Régóta vezet, magabiztosan, és kifejezetten élvezi, hogy önálló lehet.
Erre most épp ezt az önállóságát kérdőjelezi meg a lánya!
Persze, papíron már nyugdíjasok mindketten – lehet, hogy kívülről nézve fölöslegesnek tűnik két autó.
– Emese, ne gyárts összeesküvés-elméleteket – legyintett Balázs. – Réka értelmes lány, nem akar ő minket kiforgatni semmiből. Egyszerűen gyakorlatias. Körbenéz, mi az, ami nekünk talán már nem annyira fontos.
Azt viszont nem látja, hogy hatvanévesen még egyáltalán nem érezzük magunkat öregnek.
– Talán ideje lenne kicsit helyretenni – tette hozzá huncut mosollyal. – Hadd ne könyveljen el bennünket idő előtt vénnek. Mit szólsz?
– Ismerlek én, Balázs… – nevetett Emese. – Már most félek, mire készülsz.
– Hívjuk át őket hétvégén. Felveszel egy ódivatú otthonkát, kontyba csavarod a hajad, nagy keretes szemüveg… És készítesz Rékának egy csomagot a „hagyatékból”: a kedvenc magassarkúd, a táskád, meg a bundád. Kíváncsi lennék, leesik-e neki a célzás.
– Majd meglátjuk – mosolygott a férje. – De nekem is van még egy ötletem.
Szombatra meg is hívták Rékát, a férjét, Márkot és a lányukat, Lillát.
Az ember észre sem veszi, milyen gyorsan repül az idő. A gyerekek felnőnek, az unokák pedig mintha még gyorsabban cseperednének. Hiszen alig volt tegnap, hogy Lilla megszületett.
Az a nap örökre Emese emlékezetébe égett; ugyanaz a meghatottság öntötte el, mint amikor egykor ő maga lett anya. És milyen csodás holmikat lehet ma már kapni a piciknek! Szinte lehetetlen ellenállni.
Tele is vásárolta magát játékokkal, apró ruhácskákkal, mindenféle bájos kis darabbal. Otthon gondosan kipakolta őket az asztalra, és gyermeki lelkesedéssel kezdte rendezgetni a színes kupacot…