— Anya, azokat a tűsarkú cipőket megvetted, de sosem hordod. Nincs rájuk igazán szükséged? — kérdezte Réka, miközben a régi szekrényben kutatott, ahová még abból az időből maradtak holmijai, amikor Márkkal együtt a szüleinél laktak.
— Most épp nem veszem fel őket, de attól még szükség lehet rájuk — felelte Emese, akit mostanában egyre gyakrabban leptek meg a lánya kérdései.
— Ugyan már! Mióta nyugdíjas vagy, egyszer sem láttalak magas sarkúban — horkant fel Réka. — Nekem meg nincs pénzem új cipőre. Sejtettem, hogy nemet mondasz.
— Hamarosan megyünk egy évfordulós ünnepségre, majd akkor felveszem. Csak nem hordom mindennap — próbált magyarázkodni Emese.
— Jól van, ne mentegetőzz, mondd inkább, hogy sajnálod odaadni — csukta be a szekrényajtót Réka. — Azt hittem, a fekete lakkcipőm még jó lesz, de nem az igazi. Ráadásul egyforma a méretünk.
Várakozó tekintettel nézett az anyjára, de Emese összeszedte magát. — Nem, Réka, most nem adom oda.
Egy héttel korábban már sikerült kicsikarnia tőle egy teljesen új, magassarkú csizmát ugyanazzal az indokkal: „Úgysem hordod.”
Nem sokkal ezután Réka és Márk vacsorára jöttek, és a beszélgetés látszólag mellékesen az autókra terelődött.
— Anya, apa, minek nektek kettő kocsi? — kérdezte Réka ártatlan arccal.
Balázs tréfára vette a dolgot. — Csak mert szükségünk van rá. Miért, kéne az egyik? — mondta nevetve.
De ahogy Réka ránézett, abból Emese pontosan értette: a lánya fejében már megszületett az ötlet, hogy somehow megszerezze az egyik autót.
Balázsnak van egy régebbi Nivája, amivel télen kijárnak a telekre vagy a közeli erdőkbe. A férje szeret horgászni is, ilyenkor a barátaival indul útnak, és arra a kocsi tökéletesen megfelel. Strapabíró, megbízható darab.
Csakhogy egyszer a Niva váratlanul lerobbant, miközben ők gyakran járnak vidékre a barátaikhoz. Emiatt még a nyugdíj előtt félretettek annyit, hogy vehessenek egy Grantát, egy takarékos, kényelmesebb autót a hosszabb utakra is.