Vettem egy mély levegőt, majd folytattam, mintha egy pénzügyi beszámolót olvasnék fel.
— Kiszámoltam. Három év házasság alatt nagyjából kétmillió forint ment el a családodra. Ebben benne vannak Vivien „ajándékai”, meg a ti sorozatos, csodával határos módon mindig sürgős „gyógykezeléseitek” is. Tudod, ez az összeg ma egy garzon ára egy új építésű házban, még az alapozás szakaszában.
— Család vagyunk! — csapott az asztalra Zoltán, úgy, hogy megremegtek a poharak. — A pénz közös!
— Remek — bólintottam higgadtan. — Akkor tedd ide a teljes fizetésedet. Az utolsó forintig. És Ildikó nyugdíját is. Öntsük egy kupacba, aztán közösen eldöntjük, mire költünk.
Zoltán arca elbizonytalanodott.
— Azért… nekem kell benzinre… meg ebédre is…
— Nekem pedig idegrendszerre, amit napról napra amortizáltok — vágtam rá. — Figyeljetek jól. A lakás az enyém. Még a házasság előtt vettem. A tulajdoni lap itt van a táskámban. Egy hetetek van, hogy új helyet találjatok.
— Ki akarsz dobni minket? — Ildikó a mellkasához kapott, de amikor látta, hogy nem rohanok vízért, lassan leengedte a kezét. — Télen? Az utcára?
— Ugyan már. Albérletet bőven lehet találni. Vivien elmehetne pénztárosnak, mindig keresnek embert. Zoltán vállalhatna pluszmunkát. Maga pedig, Ildikó, újra taníthatna. A saját megélhetésért dolgozni állítólag jellemformáló.
— Meg fogod bánni! Egyedül maradsz, senkinek sem kellesz majd! — sziszegte Vivien. — Még egy férfit sem tudsz megtartani!
Felálltam az asztaltól.
— Visszatartani legfeljebb a levegőt szokás. Egy férfit nem lánccal kell fogni, hanem szeretettel. Az élősködőket viszont el kell távolítani. Vegyszerrel vagy jogi úton — a végeredmény ugyanaz.
Vivien hadonászni kezdett, hogy visszavágjon, de közben leverte a kihűlt teásbögrét. A barna folt gyorsan terjedt a selyemszoknyáján.
— Kifejezetten harmonizál a stílusoddal — jegyeztem meg szárazon.
Egy hét múlva elmentek. Zajt csaptak, átkoztak, Ildikó még az izzókat is ki akarta csavarni, mondván, „Zoltán vette őket”, de amikor közöltem, hogy rendőrt hívok, gyorsan visszacsavarta mindet.
Aznap este egyedül ültem a konyhában. A csend nem volt üres vagy nyomasztó. Inkább telt és ízes. Vágtam magamnak egy vastag szeletet a drága párizsiból, töltöttem egy pohár bort, és kinyitottam a laptopot. A számlámon szép kis plusz virított — pontosan annyi, amennyit korábban az ő szeszélyeikre költöttem havonta.
„Tanulj meg spórolni” — visszhangzott a fejemben Ildikó örök intelme.
Köszönöm, mama. Megfogadtam a tanácsot. Az életemre tettem félre.