Viviennél akkor szakadt el a cérna, amikor egy reggel dühösen rázta a fürdőszobában az üres hajbalzsamját, és rájött, hogy nem került új a polcra.
— Nem kötelességed eltartani engem? — vágta a fejemhez. — Egy család vagyunk! A törvény szerint is…
Elakadt, láthatóan próbált előhalászni valami paragrafust az emlékezetéből, de csak a levegőt markolta.
— A törvény szerint, Vivien — szakítottam félbe higgadtan, miközben a saját, külön tartott kávésüvegemből töltöttem magamnak — a nagykorú, munkaképes testvérek eltartása csak akkor kötelező, ha az illető bizonyítottan rászoruló, és nincs más hozzátartozója. A Polgári Törvénykönyv idevonatkozó szakasza világosan fogalmaz. Te rokkant vagy? Nem. Egészségesek a végtagjaid? Igen. Akkor jogi értelemben a követelésed a nullával egyenlő.
Vivien sértett nagyasszonyként kihúzta magát.
— Én nem munkanélküli vagyok, hanem önmagamat keresem! Márkát építek! A külsőm a tőkém. Majd ha meggazdagszom, úgyis itt hagylak benneteket!
Belekortyoltam a kávémba.
— A tőke az, ami bevételt termel. Ami csak viszi a pénzt, az inkább teher. Egyelőre a „márkád” kizárólag kiadást produkál. Könyvelési szempontból inkább gyorsan avuló, nehezen értékesíthető eszköz vagy.
Felhorkant, sarkon fordult, de a hosszú köntöse szegélyében megbotlott, és ügyetlenül a félfának ütközött.
— Légies, mint egy korcsolyázó víziló — jegyeztem meg változatlan hangon.
Az igazi robbanás azonban akkor jött, amikor megérkeztek a közüzemi számlák. Szó nélkül csúsztattam a papírt Zoltán elé.
— Ez meg micsoda? — fintorgott. — Fizesd be, jövő héten kapok csak előleget.
— Nem, Zoltán. Mostantól külön kasszán vagyunk. A saját részemet állom, a többi a tiétek. Kiszámoltam pontosan.
Egy kinyomtatott táblázatot tettem mellé.
— Meleg víz: három köbméter. Te negyven percig ázol minden este. Villany: rendszeresen a tévé előtt alszol el. Gáz: édesanyád hat órán át főzi a kocsonyát. Összesen: tizenkétezer forint hármótokra. Az én részem háromezer, azt már befizettem.
— Megőrültél? — csattant fel Ildikó. — A saját anyádtól kérsz pénzt? Úgy fogadtalak be, mintha a lányom lennél!
Eltűnt az arcomról a mosoly.
— Nem lányként, hanem ingyen munkaerőként és mozgó ATM-ként kezeltek — feleltem, és a hangom kemény volt, akár a konyhakő. — Ildikó, hagyjuk a megható szólamokat. Tudom, hogy szereti a számokat. Beszéljünk inkább róluk.