A hálós szatyor mélyéről előkerültek a „Vörös Ár” márkájú konzervek és egy csomag fakó, szürkés tészta, amely inkább hasonlított megdermedt földigilisztákra, mint vacsorára.
– És a rendes étel hol marad? – Vivien már az előszobában elém állt, és úgy mérte végig a csomagot, mintha ragadozó lesné a zsákmányt.
– A családi költségvetés racionalizálási tervének értelmében, amelyet Ildikó hagyott jóvá – feleltem higgadtan, miközben levettem a cipőmet és besétáltam a konyhába –, mától takarékos üzemmódra váltunk. Vizes hajdina és paradicsomos sprotni lesz.
– Ez most komoly? – Zoltán a tévéről pillantott rám sértetten. – Férfi vagyok, nekem hús kell!
– A hús luxuscikk, drágám. Egy kiló marhahús annyiba kerül, mint három napi munkád, ha levonjuk a cigiszüneteket – mosolyogtam rá kedvesen. – A hajdina viszont tele van vassal. Legalább acélemberré válsz.
Ildikó is megjelent az ajtóban, láthatóan készen arra, hogy pedagógiai magaslatokból rendezze a helyzetet.
– Eszter, ne ess túlzásokba. A spórolásnak is van ésszerű formája. Lehetne például csirkeaprólékból levest főzni…
– Vettem csontos hátat – bólintottam, és előhúztam a csomagból a sovány, csupa csont darabokat. – De az a heti keret része. Ma böjtnap van. Jót tesz az érrendszernek. Nem maga mondta mindig, hogy aki kevesebbet eszik, tovább él? Vagy ez az aranyszabály csak másokra érvényes?
Anyósom nagy levegőt vett, hogy hosszú beszédbe kezdjen önzésemről, de megelőztem.
– Egyébként, Ildikó, tanárként bizonyára ismeri a Pareto-elvet. A ráfordítás húsz százaléka hozza az eredmény nyolcvan százalékát. Nálunk viszont a lakók húsz százaléka emészti fel a büdzsé nyolcvan százalékát, miközben vagy nem dolgozik, vagy csak imitálja. Úgy döntöttem, korrigálom az arányokat.
Szinte megdermedt.
– Mégis kire célozgatsz? Én egész életemben dolgoztam! Van szolgálati időm!
– A szolgálati idő tiszteletre méltó, de a boltban nem fogadják el fizetőeszközként. A nyugdíja – saját szavai szerint – a „temetési alapba” megy, amit már tíz éve gyűjtöget. Mi pedig az én fizetésemből vacsorázunk. Jó étvágyat.
Aznap este a konyhában olyan csend ült, mint egy lefagyott frontvonalon. Csak az evőeszközök kopogása hallatszott az olcsó tányérokon. A sprotni üveges szeme mintha vádlón meredt volna rájuk.
Egy hét „szigorított gazdálkodás” után a lakás légköre jeges feszültséggel telt meg. Nem vettem többé sampont, tusfürdőt, még vécépapírt sem – magamnak külön gurigát hoztam, és a táskámban tartottam.
Vivien végül fellázadt. Már napok óta fortyogott benne az elégedetlenség, és éreztem, hogy előbb-utóbb hangot is ad neki.