– Eszter, már megint a legdrágább „Doktori” felvágottat vetted? – Ildikó hangja a felháborodástól feszült, miközben érett cseresznyeszínűre lakkozott körmeivel ügyesen helyezte a harmadik szeletet ugyanabból a kolbászból a kiflire. – Mondtam, hogy az akciós pulykasonka olcsóbb a boltban. Negyven forinttal kevesebb! Sok kicsi sokra megy!
Lassan kavargattam a cukrot a kávémban, és közben figyeltem, ahogy a reggelim eltűnik az anyósom tányérján. Ildikó, egykori igazgatóhelyettesként, egyszerre tudott prédikálni és falatozni, anélkül hogy egy pillanatra is kizökkent volna.
– Ildikó, abban a pulykasonkában annyi a pulyka, mint egy politikusban a lelkiismeret – alig kimutathatóan mosolyogva válaszoltam. – Ez viszont tényleg húsból van. A fehérje nem árt az agyműködésnek.
– Okoskodsz? – szűkítette össze a szemét. – Nézted mostanában a villanyszámlát? Zoltán mondta, hogy tegnap két órán át ment a mosógép. Nem lehetne kézzel kimosni azt a pár ruhát? Mi sem pazarlásban nőttünk fel. A spórolás alapelv, Eszter. A család mindenekelőtt költségvetési fegyelem.
A férjem, Zoltán, harmincnyolc éves „kiemelt objektumot védő biztonsági szakember” – magyarán egy külvárosi bevásárlóközpont őre – mellettem ült, és a telefonjába temetkezett. A családi pénzügyi stratégia terén kimerült abban, hogy péntekenként sört vásárol, illetve rendszeresen eltünteti a saját zoknijait.
– Anyának igaza van – morogta anélkül, hogy felnézett volna a macskás videóról. – Szóród a pénzt. Viviennek is kinéztél egy ötezres ajándékot a születésnapjára. Minek? Egy ezres ajándékutalvány is megteszi, nem?
Vivien, a harmincéves sógornőm – aki ideiglenesen, immár harmadik éve él a lakásomban –, ekkor libbent be a konyhába selyemköntösben.
– Hallom ám! – csattant fel. – Nekem rendes arckrém kell, nem drogériás vacak. Érzékeny a bőröm, én vagyok a család arca!
Végignéztem ezen az „arcon”, amely rendszerint délig alszik, és éreztem, hogy bennem valami átbillen. Takarékoskodni akarnak? Rendben. Megkapják. Kíméletlen, tankönyvszerű megszorítás következik.
Másnap este, amikor hazaértem a munkából, nem a megszokott, roskadozó bevásárlószatyrokkal léptem be az ajtón, hanem egy soványka hálós táskával. A konyhapultra téve szinte visszhangzott, ahogy néhány konzervdoboz összekoccant benne, előrevetítve az új, példásan „költséghatékony” korszak kezdetét.