– Szegeden ezekből a támogatásokból jóval több jár, mint vidéken – folytatta Eszter halkan, de határozottan. – Nem szeretném, ha úgy járnánk, mint abban a mesében… tudod, amikor a nyuszinak fából volt a háza, a rókának meg jégből, aztán végül a róka költözött be a másikhoz.
Márk értetlenül nézett rá.
– Melyik mesére célzol? Mit akarsz ezzel mondani?
– Arra, hogy végül nem kettesben élnénk itt, hanem Rékával és a kisfiával együtt. És ha egyszer bejelentjük őket, később már nem tudnánk csak úgy elküldeni. Se jogilag, se emberileg nem lenne egyszerű. Ráadásul te nem akarsz összeveszni a rokonaiddal.
– Akkor szerinted mit tegyek? Mit mondjak anyának?
– Azt, hogy nem.
– Ezt nem tudom megtenni – rázta a fejét Márk. – Embertelennek érezném.
– És velünk szemben mi lenne tisztességes? – kérdezett vissza Eszter. – Hogy elveszítsük a nyugalmunkat, és kockára tegyük azt a lakást, amit kemény munkával, tisztességesen megkeresett pénzből vettünk? Senki nem segített nekünk. Öt éven át spóroltunk az önerőre, még a gyerekvállalást is elhalasztottuk. Most is fizetjük a hitelt, és mindent megteszünk, hogy minél hamarabb letudjuk. Amikor végre már csak egy kevés van hátra, hirtelen megjelennek a rokonok, akik a szegedi juttatások miatt ide akarják bejelenteni magukat. Tudod, hogy ezt a hatóságok akár visszaélésnek is minősíthetik?
– Ugyan már, ez túlzás – legyintett Márk.
– Nem az. Egy ügyvéd magyarázta el nekem. Ha kiderül, hogy csak a támogatások miatt jelentettük be Rékát, komoly következményei lehetnek. Büntetést is kaphatunk.
Márk az este hátralévő részében alig szólt. Gondolataiba merülve ült a nappaliban, Eszter pedig békén hagyta. Tudta, hogy a férje nem hoz elhamarkodott döntéseket; időre van szüksége, hogy átgondoljon mindent. Később bement a hálóba, és hosszasan telefonált. A hangja tompán szűrődött ki, de a feszültség így is érezhető volt.
Amikor visszatért a konyhába, az arcára volt írva, hogy a beszélgetés nem zajlott békésen. Eszter nem faggatta, csupán kérdőn nézett rá.
– Anyát hívtam – mondta komoran. – Elmondtam neki, hogy ebből komoly bajunk lehet. Részletesen megmagyaráztam, miért nem tudjuk bejelenteni Rékát. Nagyon kiborult. Sírni is kezdett, és eléggé ridegen köszönt el. Most fogalmam sincs, hogyan tovább.
Eszter odalépett hozzá, és gyengéden átölelte.
– Ne gyötörd magad. Jól döntöttél. Rengeteg kellemetlenségtől kímélted meg magunkat. Anyukád most dühös, de idővel lecsillapodik. Ismered őket: ha szükségük lesz valamire, újra keresni fognak minket. Nem hiszem, hogy sokáig tartják a haragot.
– Lehet, hogy igazad van – sóhajtott Márk. – Mégis rossz érzés nemet mondani.
– Túl erős benned az igazságérzet – mosolyodott el Eszter halványan. – Mindig mindenkinek segíteni akarsz, és ezt sokan ki is használják. Képzeld el, mi lenne itt, ha beköltözne a húgod a babával. Aztán anyukád is gyakran jönne segíteni, hetekre itt maradna… A mi kis, gondosan felépített életünk pillanatok alatt felborulna. Pedig annyit dolgoztunk azért, hogy ebben az otthonban végre nyugalomban, boldogan élhessünk.
Márk gyengéden megcsókolta a felesége arcát, és kissé kényszeredett mosollyal így szólt:
– Mint mindig, most is igazad van, kedvesem.