Ildikó értetlenül meredt rá.
— Miről beszél ez a gyerek? Miféle entrópiáról hadovál? Be van állva, vagy mi?
— Az entrópia a rendezetlenség mértéke, nagymama — felelte Eszter kedves, már-már tanári mosollyal. — És jelenleg ön éppen a kritikus szint fölé tornássza. Anya, inkább visszamegyek tanulni, a feladatok logikusabbak, mint ez a jelenet.
Ezzel sarkon fordult, és halkan, szinte ünnepélyesen csukta be maga mögött a szobája ajtaját.
Utána súlyos csend telepedett a lakásra. Nem az a csengő-feszültséggel teli fajta, hanem tompa és fojtogató, mintha vastag paplan borult volna ránk.
— Akkor tisztázzuk — léptem az előszobába, és kitártam a bejárati ajtót. — A vendégszereplésnek vége. Márk, a holmidat két hete összekészítettem. A lépcsőházban vannak, szemeteszsákokban. Bőröndöt nem adtam, az az enyém. A zárakat tegnapelőtt lecseréltettem.
— Ehhez nincs jogod! — visította Márk. — Minden közös, amit szereztünk!
— A házasság előtt szerzett vagyontárgy különvagyonnak számít — mondtam szárazon. — Amit közösen gyűjtöttünk, az legfeljebb a te gyomorhurutod és az én idegi bőrkiütésem. A kiütést megtartom, a gyomorproblémát vidd magaddal.
Nem hagytam időt tiltakozni: kitessékeltem a döbbent Márkot a folyosóra. Ildikó és Vivien szinte sodródtak utána.
— Meg fogod még bánni! — rikácsolta az anyósa, miközben húztam be az ajtót. — Harmincöt évesen, egy gyerekkel, ki fog kelleni neked?
— A magány nem attól az, hogy nincs melletted senki, Ildikó — feleltem a résen át. — Hanem attól, ha van, de láthatatlanná tesz. Nekem most végre levegő jut.
Becsuktam az ajtót, és kétszer ráfordítottam a kulcsot. A zár kattanása tisztán csengett. Ritkán hall az ember ennél megnyugtatóbb hangot.
Kívülről még egy darabig dörömbölés és morgolódás hallatszott, de olyan távolinak tűnt, mintha egy rosszul beállított televízió zúgna a szomszédban: zavaró, de nem veszélyes.
Visszamentem a konyhába. Eszter az asztalnál ült, komótosan almát majszolt.
— Elmentek? — kérdezte.
— El.
— Végleg?
— Nagy valószínűséggel igen. Mostantól nekünk kell gazdálkodnunk, nem várjuk, hogy Márk nagy kegyesen odadobjon havi pár ezer forintot.
Eszter elrágta a falatot, majd elgondolkodva megszólalt:
— Tudod, anya, mintha több lenne a levegő. Olyan, mintha most vittük volna ki a szemetet, ami három éve rohad a sarokban, és mi azt hittük, csak különös az illatosító.
Ránéztem, és először éreztem igazán: nem veszteség történt, hanem nagytakarítás.