— Igen, kislányom?
— Anya, most lépek ki a munkahelyről. Azt mondtad, hívjalak, amikor végzek…
— Útközben menj be a boltba, vegyél néhány dolgot vacsorára. És a csomagponton is állj meg, érkezett egy rendelésem.
— Rendeltél valamit?
— Csak egy terítőt. Olyan szép lett a ház, mióta ti Márkkal felújítottátok! Kedvem támadt még csinosítgatni.
— Tényleg nagyon hangulatos lett, modern és elegáns. Viszont… ne haragudj, de még egy évig nálad maradnánk. Rendben?
— Egy évig? Hiszen fél évről volt szó!
— Úgy számoltunk, hogy azalatt összegyűjtjük a lakás árát. De végül minden megtakarításunk ráment a felújításra.
— Te szerencsétlen! Ezt is a férjed beszélte be neked? – kacagott fel gúnyosan Erika. – Az a nincstelen kis senki kiszedte a pénzt a dobozból, és nőkre szórta el.
— Anya, ezt ne mondd! Márk minden fillért hazahoz! Inkább te költöd a pénzt lazacra, bundára meg ilyen felesleges díszekre!
— Szóval a férjed fontosabb, mint az anyád? Akkor pakoljatok, és holnapra tűnjetek el az én házamból!
Erika bontotta a hívást, majd elégedetten felnevetett, és Krisztinára pillantott.
— Látod? Magától megoldódott.
— Ravasz vagy, Erika, azt meg kell hagyni…
— Minek húzni az időt? Úgyis kifogytak a pénzből. Többet már nem lehet kisajtolni belőlük.
Márk némán állt a folyosón. Gergőnek igaza volt, figyelmeztette őt. A pénz odalett, és most már világos volt: az anyós még a saját lányát is képes utcára tenni. Nem csapott zajt, nem csinált jelenetet. Csendben elővette a bőröndöket, és elkezdte összepakolni a holmijukat.
A vihar Lilla képében érkezett meg. Alig fél órával később kivágódott az ajtó, és a nő feldúltan rontott be.
— Hogy tehetted ezt velünk?! Tudtad, hogy lakásra gyűjtünk! Tudtad, mennyit spóroltunk! És azt is tudod, hogy nincs hova mennünk!
— Ugyan már! – legyintett Erika. – Ne oktass ki! Fiatal vagy, majd keresel még. Inkább hagyd ott azt a csórót, és szerzek neked egy rendes férfit.
— Nem lesz rá szükség — lépett elő Márk a szobából. – Lilla, kész vagyok. Az én dolgaim ezekben a táskákban vannak, a tieid azokban. Dönthetsz: maradsz, és keresel gazdagabb társat, vagy jössz velem. De én innen most elmegyek.
— Te itt voltál?! – Erika arca elsápadt a döbbenettől.
— Egész nap itthon voltam. Mindent hallottam. Viszlát.
— Márk, veled megyek — kapaszkodott bele Lilla, és elszántan a szemébe nézett. – Csak egy perc.
A konyhába sietett, felkapott egy kést, és a falnál megemelte a frissen felragasztott tapéta szélét. Aztán dühösen tépni kezdte a csíkokat. Már a csempére is lesújtott volna, sőt az új ablakokat is betörte volna, ha Márk nem fogja le a kezét.
— Nem éri meg, szerelmem. Menjünk.
— Guruljatok el innen! – csapta be mögöttük az ajtót Erika.
Két hónap telt el. Egy délután Lilla ismét megjelent a házban. Kezében borítékot tartott.
— Anya, ebben pénz van a tapétára. Elragadtattam magam. Szeretném, ha újat ragasztanál.
— Na végre! – húzta vigyorra a száját Erika, és kikapta a borítékot. – Találtál új udvarlót?
— Nem. Márk adta. A tapétának a hét végéig a falon kell lennie.
— Még te szabsz határidőt? Mond meg a férjednek, hogy jöjjön és csinálja meg ő, ha ilyen hisztérikus felesége van!
— Márk most dolgozik. Kedden pedig új lakók költöznek ide.
— Miféle lakók? – akadozott Erika hangja.
— A ház kétharmada az én tulajdonom. Eddig én is megfeledkeztem róla. Gergő juttatta eszembe. Nem akarok veled élni, de pénzre van szükségünk. Kiadom a részemet. Ha beválik nekik, fél év múlva meg is veszik.
— Megveszik?!
— Igen. Náluk ez bevett szokás: előbb kipróbálják, aztán az egész család költözik.
Erika kezéből kiesett a boríték. Az arcán egymást váltották az érzelmek: hitetlenkedés, düh, sértettség, félelem.
— És én? Ki akarsz tenni a saját otthonomból?
— Senki nem űz el. A te egyharmadod megmarad. Holnap jön az ügyvéd, hogy hivatalosan is leválasszuk a tulajdonrészeket. Vagy megveszed az enyémet. Esetleg eladod nekem a tiédet. A felújítás óta ennyit ér az ingatlan — Lilla egy papírt nyújtott át a számokkal. Erika elsápadt.
— Ennyi pénzem nincs, kislányom…
— Akkor van más megoldás. Fizesd vissza a felújítás költségének felét, és ettől a hónaptól bérleti díjat fizetsz nekem azért, hogy az én tulajdonomon laksz. De előbb ragaszd fel a tapétát — nyújtotta vissza a borítékot.
— Nincs többé lányom! – vágta Lilla arcába a pénzt Erika. – Tűnj el!
— Viszlát, anya. Várd az új lakókat — fordult sarkon Lilla.
A hét végén Erika hívta fel.
— Beszélnünk kell. Kérlek, ne adj ki semmit idegeneknek. Nem tudnék velük együtt élni. Add el inkább nekem a részedet.
— Azt mondtad, nincs pénzed.
— Félretettem valamennyit — nézett rá könyörgő szemmel.
— Rendben. Kedden aláírjuk a papírokat. De ne hidd, hogy megbocsátottam.
Végül Erika eladta a saját részét Lillának. Márk és a testvére belevágtak a lakberendezésbe és felújításba, megrendeléseik hónapokra előre beteltek. Rövid idő alatt összegyűjtötték a pénzt a saját otthonukra is.
Márk gyakran mondogatta: ha nincs a kapzsi anyós, ma se lakásuk, se vállalkozásuk nem lenne. Lilla ilyenkor mosolyogva csak ennyit felelt:
— Néha a baj hozza meg az igazi szerencsét.