— Ha nélkülem kell boldogulnod, talán végre észhez térsz! — csattant fel Márk, és látványosan bevágott egy marék zoknit a sporttáskájába. Az egyik, csigába csavarodva, megszégyenülten gurult ki a parkettára. — Mindent én tartok össze ebben a családban, te meg… még egy hitelt sem vagy hajlandó felvenni Viviennek! Pedig az a vállalkozása beindítására kell!
Úgy figyeltem őt, mint egy orvos egy különösen érdekes, ám menthetetlen MRI-felvételt: higgadtan, némi szakmai kíváncsisággal.
— Márk, vállalkozásról akkor beszélünk, ha létezik üzleti terv is. Nem pedig akkor, amikor a húgod a legújabb iPhone-t akarja megvenni, hogy azon fotózza a konyhaasztalnál reszelt műkörmeit — kortyoltam bele a kávémba. — És ha már elmész, vedd fel a zoknidat. Egy kivonulás legyen elegáns, ne hiányos öltözetű.
Az arca bíborvörösre váltott. A jól bevált „majd nem szólok hozzád, attól megjavulsz” módszere most csődöt mondott, így átváltott a „drámai távozás” hadműveletre.
— Akkor élj csak itt egyedül! Azzal a… — intett Eszter szobája felé. — Kíváncsi vagyok, meddig bírjátok férfi nélkül! Egy hét, és könyörögni fogtok. Akkor jövök vissza, ha bocsánatot kérsz. Ja, és hívd fel anyámat is, magyarázd el neki, miért kénytelen a fia újra a szülői házban aludni!
Úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy a polcról leesett egy Csehov-kötet. Szimbolikus jelenet volt.
A következő három hét különös, már-már ijesztően békés állapotban telt. Kiderült, hogy ha nincs „férfi” a lakásban, akkor:
az étel nem párolog el rejtélyes módon a hűtőből egyik napról a másikra;
a vécéülőke kivételesen mindig lehajtva marad;
és a kortizolszintem — a stresszhormoné, amely tartós emelkedés esetén lebontja az izmokat és megemeli a vércukrot — végre visszaáll a normális tartományba.
Eszterrel, a tízéves lányommal, hosszú idő után először vacsoráztunk nyugodtan. Nem Ildikó aktuális sérelmei vagy Márk sértett zsenialitása volt a téma, hanem a papucsállatka felépítése.
— Anya, Márk bácsi most már végleg elment? — kérdezte halkan, miközben spagettit tekert a villájára.
— Nem tudom, kicsim. De mintha könnyebb lenne levegőt venni, nem?
— De. És a joghurtjaim sem tűnnek el.
Az idill azonban nem tart örökké. A „büntetés” határideje egy szombat reggelen lejárt.
A csengő élesen, követelőzően szólalt meg, mintha nem is vendég, hanem egy kommandós egység állna az ajtó előtt. Belestem a kukucskálón. A teljes küldöttség felsorakozott: Márk az örök mártír arckifejezésével, mellette Ildikó jéghideg tekintettel, és Vivien sértett méltósággal, mindhárman elszántan.