A gaz ugyan eltakarta a kerítést, de így is látszott, hogy egy-két doboz festék és némi törődés ráférne.
— Lányom, gondolkodtam — szólalt meg Erika kissé ünnepélyesen. — Tényleg nem jó, hogy ott a világ végén laktok. Csak az időtök megy el az utazásra, a lakás se valami fényes. Inkább a saját otthonotokra tegyetek félre, mint hogy idegenek zsebét tömjétek.
— Anya, ez komoly? — Lilla arca felragyogott, és diadalmas pillantást vetett Márkra, mintha azt üzenné: látod, mégsem olyan szívtelen, mint gondoltad.
— De lenne pár feltételem — tette hozzá Erika hűvösen.
— Miféle feltételek? — kérdezett vissza Lilla kissé megilletődve.
— A rezsit teljes egészében ti álljátok.
— Rendben.
— És az étkezés külön megy. Mindenki magának főz.
— Megoldjuk.
— A konyhában elfér egy hűtő. Tegyetek be egyet magatoknak. Nem szorulok rá semmire, amire szükségem van, megveszem.
— Jó. Van még valami?
— Csak ennyi. Ja, és vendégeket ne hordjatok ide.
— Köszönjük, anya! Tökéletes lesz! — Lilla örömében majd kiugrott a bőréből.
A következő vasárnap Márk bepakolta a csomagokat az autóba, és átköltöztek Erikához. Az asszony már a kapunál sürgött-forgott, látványosan tartva a félig kiszakadt szárnyat.
— Nézzétek csak, teljesen félrebillent… Férfi nélkül ilyen ez a ház, nincs, aki rendbe tegye — sóhajtozott panaszos hangon.
— Semmi gond, ma megjavítom — felelte Márk jókedvűen.
— Nagyon hálás leszek… Lilla, hová viszed azokat a dobozokat?
— A tetőtéri szobába, ahol régen laktam.
— Oda most nem — vágta rá gyorsan Erika. — Ott kialakítottam egy pihenősarkot. A ti helyetek itt lesz.
— De anya, ez a legkisebb és leghidegebb szoba — csodálkozott Lilla.
— Átalakítottam mindent, ez az egy maradt szabadon. Ha nem felel meg, még vissza tudtok fordulni, hiszen ki sem pakoltatok — húzta össze a száját Erika.
— Nekünk megfelel — lépett közbe Márk békítően. — Úgyis alig leszünk itthon, csak aludni járunk haza.
Miután bevitték a holmikat, Lilla nekiállt berendezkedni, Márk pedig kiment a kertbe, hogy szemügyre vegye a kaput. Közelebbről látszott, hogy nem elég egy kis igazítás: a zsanérok cserére szorultak, a fa több helyen elkorhadt. Ha már úgyis munkához lát, végigmérte a kerítést is. Elég volt hozzáérni, és mállani kezdett. Ezt már nem lehetett toldozni-foldozni, teljes csere kellett. Mérőszalaggal és jegyzetfüzettel járta körbe az udvart, majd visszament Lillához.
— Kicsim, nagyobb a baj, mint hittem. A kapu és a kerítés menthetetlen. Szerintem bontsuk le az egészet, jó lesz tűzifának, és tegyünk fel újat.
— De az a pénz a saját lakásunkra van félretéve…
— Ha maradunk albérletben, több ment volna el rá. Gondolj rá úgy, mintha még egy hónapot fizetnénk. A fizetésemből majd többet teszünk félre.
Lilla hezitált, aztán bólintott.
Amíg ő az ebéddel foglalatoskodott, Márk elment az építőanyag-telepre, bevásárolt, és nekilátott a bontásnak. Gyorsan bekapott pár falatot, majd estig dolgozott. Később megérkezett a testvére, Benedek is, hogy besegítsen. Ketten már sötétedésre majdnem teljesen elkészültek az új kerítéssel. Erika végül azt is megengedte, hogy Benedek ott aludjon. Vacsoránál egy asztalhoz ültek, és az asszony szinte áradozott Lilla főztjéről.
— Jaj, kislányom, el is felejtettem, milyen csodásan főzöl!
— Ezért imádom a legjobban — simított végig Márk Lilla kezén.
— Ha ezt korábban tudom — nevetett Benedek, a megterített asztalra mutatva —, még elhappoltam volna előled!
— Az én Lillám igazi főnyeremény. Kényeztetni kellene, ajándékokkal halmozni, nem pedig lakásra kuporgatni — jegyezte meg Erika éllel a hangjában. Nem kedvelte igazán Márkot, gyakran tartotta kicsinyesnek. Benedeket viszont szívesen látta, hiszen vállalkozóként jóval tehetősebb volt.
— Anya, én Márk felesége vagyok, és ez így van rendjén — felelte Lilla határozottan, szerelmes pillantást vetve a férjére. Márk pontosan tudta, mit gondol róla az anyósa.
— Hát, a szerelem néha vak — legyintett Erika.
Körülbelül két hétig minden a megbeszéltek szerint zajlott. Külön hűtőt használtak, külön főztek, és mindenki a maga dolgával törődött. Amikor azonban Márkot előléptették, a fiatalok úgy döntöttek, közös vacsorával ünnepelnek, és meghívták Erikát is. Az asszony akkor sem fukarkodott a dicséretekkel. Lilla, aki gyerekként ritkán kapott elismerést tőle, most szinte fürdött a figyelemben, és nem vette észre, mennyi benne a túlzás.
Másnap Erika ismét benézett a konyhába.
— De jó illatok! Mit főzöl, kincsem?
— Zöldségragut. Csatlakozol? — kérdezte Lilla udvariasan.
— Ha nem teher. Ma annyi dolgom volt, hogy semmire sem maradt időm.
— Negyedóra, és tálalunk.
Attól az estétől kezdve egyre gyakrabban fordult elő, hogy Erika „véletlenül” nem főzött magának, vagy a sütemény illatára hivatkozva leült hozzájuk. A külön étkezésből lassan közös vacsorák lettek. Már három teríték került az asztalra.
— Márk, az a kerítés csodaszép lett! A szomszédok mind irigykednek — hozta szóba egy este Erika.
— Tudom, Réka néni már érdeklődött is, megbeszéltük a részleteket — felelte mosolyogva Márk. Az utóbbi napokban kisebb munkákat is vállalt a környéken, természetesen fizetségért.
Erika arca megkeményedett.
— Miféle részleteket? Az a nő azt akarja, hogy neki is dolgozz?
— Igen. Egyedül él, szüksége van segítségre, és korrekt összeget ajánlott.
— Hát hogy jut eszedbe idegeneknek segíteni, amikor itt, a saját háznál is akad elég tennivaló… — kezdte Erika jelentőségteljes hangon, és a tekintetében már ott bujkált valami újabb kérés előjele.