— Nekem nincs lányom! – csattant fel Erika, és a pénzt Lilla felé hajította, mintha csak valami szemetet dobna el. – Tűnj el innen, és még a hírét se halljam többé, hogy erre jártál!
— Ég veled, édesanyám! Aztán ne csodálkozz, ha idegeneknek adom el a részemet a házból! – vágott vissza Lilla, majd sarkon fordult, és kiviharzott az ajtón. Erika ott maradt a szobában, dermedten, értetlen pislogással, akár egy felhúzható baba, amelynek egyszer csak elfogyott az ereje.
A vasárnap reggel egy harsány telefoncsörgésre indult. A készülék vidáman rikoltozta: „Min-den rend-ben! Min-den rend-ben lesz, tu-dom én!”, amitől Márk azonnal felriadt. Olyan fintort vágott, mintha hirtelen nyilallt volna bele a fogfájás. A kijelzőn az anyósa neve villogott.
— Lilla… az anyád keres — morogta a párnájába.
— Hallom — sóhajtott fel álmosan a nő. – Megyek már…
Kócos hajjal, a nyaklánca félig a hátára csúszva, Lilla felkapta a telefont, és kibotorkált a konyhába. Márk csak foszlányokat hallott a beszélgetésből.
— Igen, anya… miért ilyen korán?… De hát vasárnap van, ez az egyetlen nap, amikor pihenhetünk… Milyen napfelkelte? Nyáron már hajnali négykor világos van!.. Tessék? Már hét óra? Anya!.. Micsoda?.. – A hangja az ingerültségből hirtelen meglepetésbe váltott, majd elmélyült. – Komolyan mondod?.. Mikor?.. Rendben, akkor ma átugrunk.
Néhány perc múlva visszatért a hálóba. Időközben megfésülködött, megigazította az ékszerét, és a hálóingére egy könnyű köntöst vett. Zavartnak tűnt, és látszott rajta, hogy alig bírja magában tartani a hírt. Márk még sosem látta ilyen különösnek.
— Na mi az, elpusztult Erika macskája? – kérdezte csípősen.
— Nem, egészen másról van szó…
— Eltört egy körme, és ezért kellett minket hajnalban felverni?
— Márk, kérlek…
— Lilla, százszor elmondtuk neki, hogy a vasárnap az egyetlen nap, amikor kialhatjuk magunkat. Miért nem képes ezt tiszteletben tartani?
— Figyelj… beleegyezett.
— Mibe? – Márk szinte félve kérdezte, mert nem akarta elkiabálni a reményt.
— Abba, hogy odaköltözzünk hozzá. Azt mondta, beszéljük át ma. Egy hét múlva lejár a lakásbérletünk, nem kellene meghosszabbítani fél évre. Átmehetnénk hozzá.
— Lehet, hogy igazad van…
Az álom egy csapásra kiment a szemükből. Leültek az ágy szélére, és számolgatni kezdtek. Mennyi pénzt spórolhatnának a bérleti díjon, és milyen ütemben gyűlne össze végre a saját otthonra szánt összeg. Két éve voltak házasok, előtte az egyetemi évek alatt már együtt éltek ugyanennyi ideig.
Márk ügyes kezű ember volt, a gyárban dolgozott, de munka után és szombatonként különmunkákat vállalt. Az ügyfelek egymásnak adták tovább a számát, így egyre többen keresték fel, ha valamit meg kellett javítani vagy felújítani. Lilla is dolgozott, ám pályakezdőként szerény fizetést kapott. A hobbija – kézműves szappanok, albumok, díszgyertyák, csokrok készítése – hozott némi bevételt, de korántsem eleget. A lakbér pedig hónapról hónapra nagyobb falatot hasított ki a keresetükből.
— Két hónapja alig tudtunk bármit is félretenni, de ha nem fizetünk bérleti díjat, gyorsan telik majd a doboz! – Márk a kezébe vette a kis ház alakú perselyt, amelyben a lakásra gyűjtöttek. A másik, autót formázó doboz fél éve ürült ki, amikor megvették a kissé koros, de megbízható kocsiját.
— Igen, hamar összejöhet legalább az önerő. Két-három év, és talán vehetünk egy kisebb lakást.
— Vagy akár egy nagyobbat is! Nem sokkal drágább, és akkor már a gyerekvállaláson is elgondolkodhatnánk – lelkesedett Márk.
— Ne szaladjunk ennyire előre. Előbb beszéljünk anyával.
— Ha már ő vetette fel a költözést, én bármilyen feltételt elfogadok!
Azért ebben volt némi túlzás. Nem minden megoldás jöhetett szóba. Márk szülei például szívesen befogadták volna őket, de a fiatalok ezt nem akarták. Erről még az esküvő előtt komoly beszélgetésük volt.
— Lillácskám – simította meg Gabriella a lány kezét –, jó lenne, ha hozzánk költöznétek. De hidd el, nektek sem lenne könnyű.
— Miért ne? – csodálkozott Lilla, aki békés természetű volt, és jól kijött Gabriellával.
— Amíg Márk tanult, ideköltöztettük a nagymamát. Súlyosan beteg, sokszor nincs magánál. Senkinek nem kívánok ilyen öregkort. Nehéz vele egy fedél alatt élni. A lakását kiadjuk, abból fizetjük az ápolót, a gyógyszereket… és a takarítást is – tette hozzá fáradt sóhajjal. Kéthetente hívniuk kellett a takarítókat, különben elviselhetetlenné vált volna a levegő.
— Segítenék én is…
— Drágám, gyere el egyszer, és megérted – rázta meg szomorúan a fejét Gabriella.
Lilla édesanyja viszont hajthatatlan volt.
— Megőrültél? Most kezdtem el végre a saját életemet élni, erre a nyakamra ülnétek? Szó sem lehet róla! Még a végén nagymamát is csináltok belőlem!
— Anya, rengeteg pénz megy el albérletre – próbálta magyarázni Lilla.
— Akkor béreljetek csak egy szobát, az olcsóbb – felelte közönyösen Erika.
— De hát van egy egész házad, tetőtérrel, közművekkel! Segítenénk mindenben…
— Nem, és kész – zárta le a vitát.
És most, két év elteltével, ugyanaz az asszony hívta őket magához.
Amikor megérkeztek, Márk tekintete rögtön a megdőlt kiskapura esett. Gyorsan felmérte, hogy egy kis igazítással helyre lehetne hozni. A kerítés is ráfért volna egy alaposabb rendbehozatal. Jelenleg a magasra nőtt gaz takarta, de nyilvánvaló volt, hogy néhány vödör festék sem ártana neki.