„…mióta összeházasodtunk, Márk gyakorlatilag fogva tart a házban.
Hetente lecseréli a zárakat.
Az anyja minden áldott nap azt sulykolja, hogy fiút kell szülnöm. Ha nem sikerül, úgy járok, mint az előttem lévők – félreállítanak.
Nem értem, mit vétettem…”
A hang Diánáé volt – Márk első feleségéé. A neve ott szerepelt az orvosi papírok fejlécén is.
A felvétel dátuma két nappal a halála előtti időpontot mutatta.
A kézzel írt beszámolót maga Gábor Mehta vetette papírra. A sorok között évek torz története rajzolódott ki: kényszerképzetek, beteges családi hagyományok, elhallgatott bűnök.
– generációk óta labilis idegállapotú felmenők;
– egy dédapáról szóló feljegyzés, aki megölte a feleségét, mert azt hitte, hogy „egy szűz vére megóvja a család vagyonát”;
– egy anyós, aki megszállottan hitt az asztrológiában és különféle rituálékban, és meggyőződése volt, hogy az új menynek egy éven belül fiúörököst kell világra hoznia – különben „eltűnik”.
Diána három hónappal az esküvő után meghalt. A hivatalos verzió szerint lezuhant.
A következő feleség állítólag saját kezével vetett véget az életének.
Minden esetet elsimítottak.
A gyomrom felfordult. Ki kellett rohannom a fürdőszobába.
Márk, aki még tegnap gyengéden csókot nyomott a homlokomra, most egy sötét, kimondhatatlan rendszer középpontjában állt előttem.
Legszívesebben azonnal eltűntem volna, de Réka elém állt.
– Nem szívódhatsz fel csak úgy – mondta határozottan. – Ha menekülsz, utánad nyúlnak. Okosan kell lépnünk. Nem hagylak magadra.
Réka és az egyik újságíró ismerőse segítségével rendszereztük az anyagokat. Másolatokat készítettünk, majd névtelenül továbbítottuk a hatóságoknak. Közben felkerestünk egy ügyvédet is, hogy jogi védelmem legyen.
Három nappal később hivatalosan is vizsgálat indult.
Nem kapott nagy sajtóvisszhangot, de komoly ügyként kezelték. Márk családját beidézték kihallgatásra.
És ami a legmeglepőbb volt: Gábor Mehta végül vállalta, hogy vallomást tesz.
Néhány hét múlva beadta a keresetet a válásra.
Márk reakciója dermesztőbb volt, mint bármilyen kiabálás.
Csak nézett rám hosszan, majd halkan ennyit mondott:
– Szóval te is elmész. Pont, mint a többiek.
A hátamon végigfutott a hideg. A tekintetében nem volt harag, sem fájdalom. Csak üresség.
Egy hónap elteltével a nyomozást csendben lezárták. A család pénze és kapcsolati hálója megtette a hatását, a média hallgatott.
De valami mégsem tűnt el teljesen.
Nem tudom, végül felelősségre vonják‑e Márkot.
És már nem is az a legfontosabb.
Elhagytam Delhit, és Mumbaiba költöztem. Új munkát kerestem, új lakást béreltem, új nevet akartam adni az életemnek.
A szüleimet sokkolta, ami történt, mégis mellém álltak.
Azóta nem bízom meg könnyedén senkiben.
Egy dolgot azonban biztosan tudok: életben maradtam.
Hónapokkal később levelet kaptam. Nem volt rajta aláírás, csak néhány sor:
„Jól döntöttél.
Köszönöm, hogy bátorságot adtál.
– Az apósod.”
Ahogy olvastam, potyogni kezdtek a könnyeim.
Vannak rémálmok, amelyeket addig elképzelni sem tudunk, amíg bele nem csöppenünk.
Már nem az az Emese vagyok, aki mesékben hitt és vakon rábízta magát a szerelemre.
De egy igazságban rendíthetetlenül hiszek:
Nincs félelmetesebb dolog annál, mint amikor valaki hazugságban éli le az életét.