– …lépcsőn zuhant le. Legalábbis ez áll a hivatalos jelentésben. De mindenki tudta, hogy nem baleset történt.
Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd rekedten hozzátette:
– Sokáig hallgattam. Most viszont nem tehetem tovább. Mert a következő te lehetsz.
A gyomrom görcsbe rándult, jeges verejték futott végig a hátamon.
Gábor egy apró pendrive-ot nyomott a kezembe.
– Hangfelvétel van rajta és néhány irat. Nézd át egyedül. És senkinek ne mutasd meg.
– Miért nem fordult a rendőrséghez? – kérdeztem alig hallhatóan.
Keserű, kiüresedett nevetés hagyta el a száját.
– Ennek a családnak még a hatóságok sem mernek ellentmondani.
Réka lakásán, remegő ujjakkal csatlakoztattam a pendrive-ot a laptophoz. Három mappa jelent meg a képernyőn:
– egy nyolcperces hanganyag,
– beszkennelt orvosi papírok,
– valamint egy kézzel írt, több helyen áthúzott beszámoló.
A felvétellel kezdtem.
Egy női hang szólt benne – elcsukló, rettegéssel teli.
„Nem bírom tovább ebben a házban. Az esküvő óta Márk gyakorlatilag fogva tart. Nem enged ki egyedül.
Hetente lecseréli a zárakat.
Az anyja azt hajtogatja, hogy fiút kell szülnöm, különben eltüntetnek… ahogy másokat is.
Nem értem, mivel érdemeltem ezt.”
Diána hangja volt – Márk első feleségéé. A neve szerepelt az iratokon is.
A dátum szerint két nappal a halála előtt rögzítette.
A kézzel írt jelentést maga M. Mehta készítette. Évekre visszamenő furcsaságokat, rögeszméket és baljós családi történeteket sorolt benne:
– generációkon átívelő mentális zavarok;
– egy dédapáról szóló feljegyzés, aki megölte a feleségét, mert azt hitte, „a szűz vére megőrzi a család vagyonát”;
– egy anyós, aki megszállottan hitt asztrológiai jóslatokban és rituálékban, és azt vallotta, hogy az új menynek egy éven belül fiúörököst kell világra hoznia – különben „félreállítják”.
Diána három hónappal az esküvő után „leesett” a lépcsőn.
Egy másik nő állítólag önkezével vetett véget az életének.
Az ügyeket elsimították. Mindet.
A hányinger hirtelen tört rám. A fürdőszobába rohantam.
Márk – az a férfi, aki előző este gyengéden megcsókolta a homlokomat – egy sötét örvény közepén állt.
Legszívesebben azonnal eltűntem volna. Réka azonban elkapta a karomat.
– Nem tűnhetsz el nyomtalanul. Megtalálnának. Okosan kell lépnünk. Nem hagylak magadra.
Réka és egy újságíró ismerőse segítségével rendszereztük az anyagokat. Névtelenül eljuttattuk az illetékes hatóságokhoz, és felkerestünk egy ügyvédet is.
Három nappal később hivatalos vizsgálat indult. Nem verte nagydobra a sajtó, de komoly eljárás volt.
Behívták Márk családját.
És először M. Mehta is hajlandó volt vallomást tenni.
Néhány hét múlva benyújtottam a válókeresetet.
Márk reakciója dermesztő volt.
Csak nézett rám, majd higgadtan ennyit mondott:
– Te is elmész. Akárcsak a többiek.
A tekintetében nem volt fájdalom. Sem bűntudat. Csak hideg üresség.
Egy hónap elteltével a nyomozást csendben lezárták. A család pénzzel és kapcsolatokkal elérte, hogy a média hallgasson.
Az igazságszolgáltatás azonban nem hátrált meg teljesen.
Nem tudom, mi vár Márkra.
És már nem is érdekel.
Elhagytam a várost, Budapestre költöztem, és megpróbáltam mindent újrakezdeni. A szüleimet sokkolta a döntésem, mégis mellém álltak.
Azóta nem bízom meg könnyen senkiben.
De egyvalamit biztosan tudok: túléltem.
Hónapokkal később levelet kaptam. Nem volt rajta feladó, csupán néhány sor:
„Jól döntöttél.
Köszönöm, hogy bátorságot adtál.
– Az apósod.”
A papír elmosódott a könnyeimtől.
Vannak rémálmok, amelyeket addig elképzelni sem tudunk, amíg velünk nem történnek meg.
Nem az a naiv lány vagyok többé, aki hitt a mesékben.
De valamiben hiszek:
Nincs félelmetesebb dolog, mint hazugságban élni.
És amikor visszagondolok arra az éjszakára, amikor az esküvőm után az apósom pénzt szorított a kezembe, és azt suttogta, hogy ha élni akarok, azonnal tűnjek el, tudom, hogy azon az éjszakán nemcsak egy házasságból menekültem meg, hanem egy öröklődő sötétségből is, amely majdnem engem is elnyelt.