– …a pajtában rendezkedett be – fejezte be Ákos ártatlan komolysággal. – Van ott egy öreg fotel meg egy rakás könyv. Oda jár elbújni.
Gábor megköszörülte a torkát, majd megadó mozdulattal széttárta a kezét.
– Úgy tűnik, lebuktam – mondta félmosollyal.
Néhány másodpercig senki sem szólt, aztán Leventéből kitört a nevetés. Eszter is csatlakozott, Balázs pedig hangosan felkacagott, végül az egész társaság hahotázni kezdett. A feszültség, ami percekkel korábban még tapintható volt, lassan szertefoszlott.
– Szép kis família – törölgette a szemét Kinga. – Mindenki menekül a másik elől.
– Ez nem menekülés, mama – rázta a fejét Levente. – Egyszerűen mindannyiunknak kell néha egy kis saját zug.
– Jó, jó, de a doboz? – kapott észbe hirtelen Kinga. – Attól még nincs meg!
– Nagyi… én vittem el – szólalt meg halkan Lilla, és bátortalanul előrelépett. – Annyira megtetszett. Azt gondoltam, a kis kincseimet tartanám benne.
Két kézzel nyújtotta át a fadobozt. Kinga arca azonnal felderült, amikor átvette.
– Ha már így kitálalt mindenki – szólalt meg Levente –, talán ideje lenne normálisan leülni és átbeszélni ezt az egészet. Mondjuk vacsora közben.
Aznap este valami egészen különös történt. Az asztalnál nem udvariaskodtunk, nem tereltük el a témát, hanem őszintén beszéltünk. Szóba került, kinek mit jelent a magány, hol húzódnak a személyes határok, és mennyire szeretjük egymást – még akkor is, ha a folyamatos összezártság néha próbára teszi az idegeinket.
Amikor később elcsendesedett a ház, Levente odalépett hozzám.
– Nóra, sajnálom – mondta halkan. – Meg kellett volna beszélnem veled, hogy mindenkit meghívok. Csak annyira vágytam rá, hogy újra együtt legyen a család, mint régen.
– Én sem voltam őszinte – feleltem. – Nem szökdösnöm kellett volna, hanem elmondani, hogy szükségem van egy kis időre magamnak.
Végül abban maradtunk, hogy a hátralévő két hétre készítünk egy tervet. A délelőttök mindenki számára szabadok: munka, olvasás, pihenés. Délután közös programok, de nem kötelező jelleggel. A vacsora pedig családi esemény – bár nem minden este.
– És a doboz sorsa? – kérdeztem Kingát lefekvés előtt.
Elgondolkodva mosolygott.
– Most még nálam marad. De lenne egy javaslatom: mi lenne, ha minden évben, amikor összegyűlünk, tennénk bele valami apróságot? Egy személyes emléket. Idővel igazi családi ereklye válhatna belőle.
Az utolsó napon asztalt foglaltam a Fenyőliget étteremben. Senkinek sem szóltam előre, csak odahívtam őket.
– Üdv a „menedékhelyemen” – köszöntöttem őket nevetve, amikor leültünk.
– Kifejezetten kellemes hely – jegyezte meg elismerően Kinga. – Lehet, hogy jövőre inkább itt veszünk ki szobákat. Aztán átjárunk egymáshoz, amikor kedvünk tartja.
– De előtte mindent egyeztetünk – tette hozzá Levente határozottan, és megszorította a kezem.
Bólintottam. Azon a nyáron nemcsak befejeztem a munkaprojektemet és előléptettek, hanem valami fontosat is megtanultam: néha épp a távolság segít abban, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.
A fadobozt végül Kingánál hagytuk, de mielőtt elindultunk volna, mindannyian beletettünk valamit. Én a projekt anyagát tartalmazó pendrive-ot, Levente egy dobókockát a kedvenc társasjátékából, a gyerekek kagylókat a partról. Apró tárgyak, mégis mindegyik egy darabka belőlünk.
Indulás előtt Eszter szorosan átölelt.
– Jövőre foglalj nekem szobát a tiéd mellett – súgta a fülembe. – És köszönöm, hogy őszinte voltál.
Most, ha visszagondolok arra a nyárra, már mosolygok. Néha kell egy kisebb családi felfordulás ahhoz, hogy végre megtanuljunk igazán beszélni egymással.