Egy rövid üzenetet hagytam a konyhaasztalon arról, hogy sürgős megbeszélésre kell mennem, aztán szó szerint kereket oldottam, és visszahúzódtam a szállodába.
Soha nem hittem volna, hogy egy jellegtelen hotelszoba ekkora megkönnyebbülést tud adni. A falak üresek voltak, a folyosón alig hallatszott zaj, előttem a laptopom, körülöttem csend – és ez most mindennél többet ért.
Ebédidőben lementem az étterembe. Amint beléptem, megtorpantam. A terem túlsó végében Balázs ült – Levente bátyja, akinek elvileg csak egy hét múlva kellett volna megérkeznie.
Egymásra néztünk, és abban a pillanatban pontosan úgy festettünk, mint két lebukott tinédzser.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy te is megszöktél? – kérdezte Balázs félig nevetve, félig gyanakodva.
– Neked nem csak jövő héten kellett volna ideérned? – vágtam vissza.
Felnevetett, majd közelebb hajolt.
– Tegnap este futottunk be. Réka és Ákos egyenesen hozzátok mentek. Én viszont előadtam, hogy üzleti ügyben maradok a városban, és kivettem itt egy szobát. Fogalmam sem volt róla, hogy te is ugyanígy bujkálsz.
Odamentem az asztalához, és helyet foglaltam.
– Mit szólsz egy kölcsönös hallgatási egyezséghez? – vetettem fel. – Én nem árullak el, te sem engem.
– Benne vagyok – mosolyodott el. – Bár most már tényleg érdekel, a nagy „családi összefogásból” vajon hányan találtak még kiutat.
A megjegyzése később különös jelentőséget kapott.
Néhány nap elteltével feltűnt, hogy Kinga Petrovna rendszeresen eltűnik órákra, arra hivatkozva, hogy jót tesz neki a friss levegő. Márk hetente többször „fontos ügyeket” intézett, noha hivatalosan szabadságon volt. Eszter valamilyen titokzatos kezeléssorozatra járt, ahonnan mindig feltűnően kisimult arccal tért vissza.
Még Levente is – aki a közös programok leglelkesebb támogatója volt – gyakran beugrott a sarki kávézóba, állítólag új ismerősökkel beszélgetni.
A házhoz igazán csak a gyerekek és Gábor ragaszkodtak rendíthetetlenül – bár utóbbi valószínűleg egyszerűen nem érzékelte a körülötte zajló feszültséget a televízió hangerője miatt.
És ott volt az a bizonyos doboz is. Kinga Petrovna minden vacsoránál szóba hozta a családi hagyományokat, az összetartozás fontosságát, és sokatmondó pillantásokat vetett ránk.
– A doboz azt illeti, aki valóban becsben tartja a családot – ismételgette, miközben végignézett rajtunk.
Ez a kimondatlan versengés csak tovább fokozta az amúgy is feszült légkört.
Egy péntek este a szokásosnál hamarabb értem haza a hotelből, mert egy kulcsfontosságú prezentációt kellett összeállítanom. A ház meglepően csendes volt. A nappaliban Rékát találtam, Balázs feleségét, aki elmélyülten lapozgatott egy magazint.
– Hová lett mindenki? – kérdeztem értetlenül.
– Ki merre lát – vont vállat. – Az anyósod elment valahová, Levente a kávézójában van, Eszter a kezelésén, Márk megbeszélésen, Balázs… nos, tudod. A gyerekek Gáborral a parkban.
Megállt bennem a levegő.
– Várj csak… te tudsz arról, hogy Balázs a hotelben van?
Réka felkacagott.
– Hogyne tudnék. Már napokkal ezelőtt megállapodtunk: pár napig ő pihen ott, aztán jövök én. Másképp ebben az idegőrlő hangulatban már rég egymás torkának estünk volna.
– Akkor rólam is tudsz?
– Drágám, mindenkiről tudok – tette le a magazint. – Ülj le, mesélek valamit.
Kiderült, hogy Kinga Petrovna egyáltalán nem egészségügyi sétákra járt, hanem a helyi könyvtárba járt.