– Képzeld csak, az egész família nálunk nyaral idén! – újságolta Levente lelkesen, ahogy beviharzott a konyhába, és diadalmasan meglobogtatta a telefonját.
A kezemben tartott, félig kiürült kávésbögre megállt a levegőben. Először azt hittem, tréfál. A következő pillanatban viszont már csak annyi zakatolt bennem: „Csak ezt ne…”
– Pontosan kikre gondolsz? – puhatolóztam óvatosan, bízva abban, hogy legfeljebb a szüleiről beszél.
Levente leült velem szemben, arca úgy ragyogott, mintha ünnepi fények világítanák meg.
– Mindenkire! Anyu, apu, Kinga a férjével és az ikrekkel, Balázs Rékával meg a kisfiukkal. Egy teljes hónap együtt! Hát nem fantasztikus?
Erőt vettem magamon, hogy mosolyt erőltessek az arcomra, de aligha volt meggyőző. Lelki szemeim előtt már ott zsúfolódott a kép: a házunk, amely eddig sem tűnt tágasnak, most megtelik nyolc felnőttel és három gyerekkel. Egyetlen fürdőszoba, sorban állás a kávéfőzőnél, állandó zsivaj. És közben az én projektem, amelyhez csendre és összpontosításra lenne szükségem, ha valóban szeretném elnyerni az áhított előléptetést.
– Mikorra várhatók? – érdeklődtem, miközben próbáltam felmérni a helyzet súlyát.
– Szombaton jönnek a szüleim és Kingáék, Balázsék pedig rá egy hétre. Remek lesz, meglátod!
Három nap. Ennyi időm maradt. Szó nélkül felkaptam a telefonomat, kimentem a kertbe, és úgy tettem, mintha odakint erősebb lenne a térerő.
– Jó napot kívánok, érdeklődnék, van-e szabad egyágyas szobájuk július teljes időszakára? Igen, egy fő részére.
Ezzel a hívással vette kezdetét életem legkülönösebb nyara.
Elsőként Levente szülei futottak be: Nóra és Gábor. Anyósom azonnal átszervezte a konyhát, mintha hadműveletet irányítana, apósom pedig birtokba vette Levente kedvenc foteljét, és olyan hangerővel kapcsolta be a televíziót, hogy beleremegtek az ablakok.
– Aranyom – hajolt közelebb Nóra bizalmasan, amikor kettesben maradtunk –, elhoztuk a családi ékszeresládikát. Elérkezett az idő, hogy méltó kezekbe kerüljön.
A táskájából egy díszesen faragott, régi fadobozt emelt elő.
– Négy nemzedéken át öröklődött nálunk. A legenda szerint még Levente dédapja készítette a feleségének.
– És kinek szánják? – kérdeztem udvarias hangon, bár a választ sejteni véltem.
– Nos, ezt majd a nyár végén eldöntjük – felelte sokatmondó mosollyal. – Meglátjuk, ki bizonyul igazán rátermettnek.
Még azon az estén befutott Kinga is férjével, Márkkal és a tízéves ikrekkel, Benedekkel és Lillával. A gyerekek azonnal elfoglalták a vendégszobát, Kingáék pedig beköltöztek a dolgozószobába – abba a helyiségbe, ahol eredetileg a projektemen akartam dolgozni.
– Olyan rég találkoztunk! – ölelt meg Kinga túláradó lelkesedéssel. – Most végre lesz időnk mindent megbeszélni. Hoztam a híres pitémet is. Ugye nem gond, ha kicsit átveszem a konyhát?
Mosolyogva bólintottam, miközben fejben már a naptárt számoltam vissza július végéig.
A harmadik közös nap után világossá vált számomra, hogy a titkos menedékem nélkül esélyem sem lenne ép ésszel átvészelni ezt az időszakot. Hajnali ötkor keltem, hogy legalább néhány nyugodt órát nyerjek magamnak, mielőtt a ház újra megtelik élettel.