Az orvos egy pillanatra hatásszünetet tartott, majd tárgyilagosan folytatta:
– Az EKG tökéletes. A szíve akár maratont is futhatna. A vérnyomása 130/80 – ebben a korban kifejezetten ideális. Amit láttunk, az egyszerű idegi roham… és némi színészi rásegítés.
– Hogy… micsoda? – dermedt meg Balázs.
– Úgy bizony. Az asszony fizikailag teljesen rendben van. Kétségtelenül tehetséges előadó, de betegnek nem beteg. A téves riasztás és a vizsgálat díját rendezni kell.
Azzal előhúzta a terminált.
Renáta abbahagyta a jajgatást, és hirtelen felült a kanapén. A levegő megfagyott a szobában.
Balázs az anyjára meredt. Az arcán valami összetört – mintha egy pillanat alatt omlott volna össze benne egy egész világ. Már nem egy elesett, szenvedő anyát látott, hanem egy számító nőt, aki az utolsó forintjait is kisajtolta belőle.
Reszkető ujjakkal érintette a bankkártyát a készülékhez. A fizetést jelző sípolás úgy csengett, mint egy ítélet.
Miután az orvos távozott, Balázs halkan megszólalt:
– Hazudtál?
– Balázskám, tényleg rosszul voltam… az idegességtől… ez a kígyó teljesen kikészített… – mutatott felém Renáta.
– Hazudtál – ismételte most már keményebben. – Csak hogy ne kelljen fizetned? Hogy Esztert sarokba szorítsd?
Felém fordult. A tekintete üres volt.
– Elmegy. Azonnal.
– Ilyen későn? Hová mennék? – visított fel Renáta.
– Haza. Hívok egy taxit. Csomagolj.
– Kisfiam…
– Azt mondtam, csomagolj! – csattant fel úgy, hogy Eszterrel és Leventével egyszerre összerezzentünk. – Elegem van, anya. Majdnem tönkretettem a családomat a játszmáid miatt.
Renáta némán dobálta a ruháit a táskákba. Fél órán belül elment, búcsú nélkül. Balázs ki sem kísérte.
A konyhában ült, könyöke az asztalon, fejét a kezébe temetve. Előtte kihűlt tea árválkodott.
Leültem vele szemben.
– Eszter… – nem mert a szemembe nézni. – Tudom, hogy gyáva voltam. Anyám árnyékában éltem, és hagytam, hogy a saját fiamat megalázzák. Fogalmam sincs, hogyan tehetném jóvá.
Hallgattam. Nem sajnálatot éreztem, hanem kimerültséget.
– Visszafizetem a pénzt – folytatta rekedten. – Vállalok még egy munkát. Éjszakánként beülök taxizni. Mindent rendezek. Csak ne küldj el. Adj egy esélyt. Nem miattam… miattunk.
Ránéztem. Három év után először nem egy anyja mögé bújó fiút láttam, hanem egy férfit, aki hibázott, és vállalja az árát.
– Próbaidő – mondtam hűvösen. – Három hónap. A kassza külön marad. A tartozásaidat te rendezed. Hetente háromszor te főzöl. A takarítás a te feladatod. És a legfontosabb: Levente. Apja leszel, nem „nagymama kisfia”. Egyetlen ferde pillantás, egy rossz szó – és másnap beadom a válópert.
– Rendben – fújta ki a levegőt.
Két hónap telt el.
Balázs esténként sápadtan esett haza a munkából, mégis beállt a tűzhely mellé. Megtanult pörköltet készíteni, levest főzni – az első adag annyira sós lett, hogy alig bírtuk lenyelni, de Leventével együtt szó nélkül megettük.
Tegnap korábban értem haza. A nappaliban találtam őket, a padlón ülve, egy bonyolult építőjáték darabjai között.
– Apa, ez hová való? – kérdezte Levente.
Balázs elmosolyodott, összeborzolta a haját.
– Az az alváz része, bajnok. Mindjárt a helyére csavarjuk.
Csendben visszahúzódtam, és behúztam az ajtót. A hálószobánkon még rajta van a zár. A bizalom lassan, cseppenként épül újra. Ebben a hónapban azonban nem kértem tőle lakbért. Helyette nyitottunk egy közös megtakarítási számlát. Nyaralásra. Hárman.
Renáta néhányszor telefonált, panaszkodott a vérnyomására. Balázs udvariasan végighallgatta, javasolta, hogy forduljon orvoshoz, majd elköszönt.
Ő döntött. És én is. Magamat és a fiamat választottam. Úgy tűnik, ezzel végül a férjemet is visszanyertem.