Balázs és az anyja közben az akciós mirelit gombócon és az olcsó, kék zacskós tésztán élt. Renáta asszony soha nem rajongott a főzésért, rangon alulinak tartotta, Balázs pedig belenőtt abba, hogy az étel egyszerűen csak megjelenik előtte a tányéron.
Egyik este épp fasírtot sütöttem. Igazi, házi darabokat, amikből szaft csordult, amikor megfordítottam őket. Balázs besomfordált a konyhába, mélyet szippantott a levegőből. Gyűrött nadrág volt rajta – a vasaló használata is „díjkötelessé” vált –, a szeme alatt sötét karikák húzódtak.
– Eszter… ez isteni illat. Nem adnál egyet? Fizetéskor odaadom az árát.
Megfordítottam az egyik fasírtot, a forró olaj sercegve fröccsent a tűzhelyre.
– Nem, Balázs. Egy darab annyiba kerül, mint egy egész csomag a ti tésztátokból. Nem fér bele a keretedbe. Hiszen külön kasszán vagyunk.
– Fösvény – sziszegte mögötte az anyja, ahogy belépett. – A saját férjétől sajnál egy falatot.
Ránéztem.
– Tavaly héten maga sajnált egy almát a fiamtól. „Ne nyúlj hozzá, az Balázsnak kell munkába.” Ismerős a mondat?
Összeszorította a száját, és inkább az ablak felé fordult. Nem volt mit válaszolnia.
Figyeltem, ahogy Levente változik. Már nem osont be félve a konyhába. Tudta, hogy én ott vagyok mögötte, mint egy fal. Érezte, hogy mellette állok. A másik kettő pedig csupán kellemetlen lakótárs, akiket idővel ki lehet bírni.
Közeledett a hónap ötödike. Az elszámolás napja.
Balázs napok óta feszült volt, mint a viharfelhő. Telefonált, a fürdőszobába zárkózva suttogott a barátainak. Pénze nem volt. Az autót szerelőhöz kellett vinni, az anyjának „gyógyszerekre” volt szüksége, és ott volt még az én részem is.
Negyedikén este bejött hozzám. A laptop előtt ültem, dolgoztam.
– Eszter… nincs meg a teljes összeg.
– Ez gond – feleltem anélkül, hogy felnéztem volna.
– Próbálj megérteni! Anyának import gyógyszer kell, az nem olcsó.
Lassan rácsuktam a gépet.
– Amikor a külön kasszát javasoltátok, mire számítottatok? Hogy továbbra is ellátlak benneteket, miközben a pénzemet magamra költöm? Meg akartatok törni? Helyre tenni?
– Csak igazságos rendszert akartunk… – motyogta.
– Nos, most igazság van. Holnap ötödike. Nincs pénz, nincs lakhatás.
Ebben a pillanatban Renáta asszony méltóságteljesen besiklott a szobába.
– Mit könyörögsz neki! – csattant fel. – Nem megyünk sehova! Ez az én fiam lakása!
– Egynegyed részben – jegyeztem meg higgadtan. – A bíróság majd kijelöli a használat rendjét, és könnyen lehet, hogy magának legfeljebb a lábtörlő jut.
Erre elkezdődött az előadás. Az arca elvörösödött, bal kezével a mellkasához kapott, és látványosan csúszni kezdett lefelé az ajtófélfán.
– Jaj… a szívem… éget… Balázs, mentőt… elhagy az erőm…
Balázs elsápadt.
– Anya! Eszter, hívd a mentőket! Azonnal! Nem látod, hogy rosszul van?
Odamentem hozzá. A légzése egyenletes volt, a pupillája szabályos. Színésznő – amatőr és profi szerepekre egyaránt alkalmas.
– Rendben – mondtam nyugodtan, miközben elővettem a telefonomat. – De tudd, Balázs, az állami mentő túlterhelt, akár egy órát is várhatunk. A magánszolgálat tíz perc alatt itt van. Viszont drága. Nagyon drága. Vállalod?
– Szívtelen vagy! – kiabált, már-már hisztérikusan. – Hívd a magánost! Kifizetem, bármi áron!
Hét perc múlva csengettek. Komoly tekintetű orvos érkezett, táskával, fertőtlenítőszaggal. Megvizsgálta a „beteget”, EKG-t készített, vérnyomást mért.
Renáta asszony a kanapén feküdt lehunyt szemmel, időnként halkan felnyögött, majd résnyire kinyitotta az egyik szemét, hogy ellenőrizze a hatást.
Az orvos végül levette a sztetoszkópot, összetekerte a kardiográf vezetékeit. Rám nézett, majd a falfehér Balázsra.
– Nos – szólalt meg fáradt hangon. – A kardiogram eredménye megérkezett.