A számok nem hazudnak, nem hízelegnek és nem játszanak érzelmekre. Csak tárgyilagosan megmutatják, mi mennyi. Amikor hajnalra összevetettem a bevételeket a kiadásokkal, egészen érdekes rajzolat állt össze előttem.
Vasárnap reggel, amikor Balázs és az édesanyja kijöttek a konyhába, már terítve várta őket az „új rend”.
Frissen főzött, illatos szemes kávét kortyolgattam; az aromája betöltötte az egész helyiséget.
— Jó reggelt — köszöntem derűsen. — Készítettem egy megállapodást. Érdemes átfutni.
Az asztalon feléjük csúsztattam a papírt.
— Ez meg micsoda? — Renáta szemüveget tett fel, és hunyorogva olvasni kezdett.
— A közös együttélés szabályzata — feleltem nyugodtan. — Első pont: élelmiszerek. A hűtőt felosztjuk. A felső polcok az enyémek és Leventéé. Az alsók a tiétek. Más tulajdonához nyúlni tilos. Aki mégis megteszi, a termék árának háromszorosát fizeti meg.
— Igazán kicsinyes vagy, Eszter — húzta el a száját Renáta.
— Inkább következetes — javítottam ki. — Második pont: háztartási szerek. Mosópor, sampon, vécépapír — mindenki a sajátját használja. Észrevettem, Renáta, hogy az öblítőt bő kézzel adagolod. Mostantól a saját pénzedből teheted.
Balázs némán rágta az olcsó felvágottas szendvicsét, és gondosan kerülte a tekintetemet — főleg a sajt felé pillantani nem mert.
— És most jön a leglényegesebb rész — folytattam. — Harmadik pont: lakbér.
Renáta félrenyelte a teát.
— Tessék?!
— A lakás jelzáloggal terhelt. Az önerő nyolcvan százalékát én fizettem, a nagymamám egyszobásának eladásából. A tulajdoni lapon a lakás háromnegyede az enyém, Balázsé egynegyed. Négyzetméterre lebontva ez az apró hálószoba. Te viszont, Renáta, a nappalit használod, húsz négyzetmétert, plusz a konyhát és a fürdőt is.
— És akkor mi van? — kérdezte Balázs feszülten.
— Az, hogy az én tulajdoni hányadomat használjátok. Ha már külön kasszán élünk, és mindenki magáért felel, akkor a négyzetmétereimért bérleti díjat számolok fel.
— Teljesen elment az eszed? — csattant fel Renáta, arca vörös lett. — A saját férjedtől kérsz pénzt?
— Nem férjtől — vágtam vissza higgadtan. — Lakótárstól. És a vendégétől, aki négy hónapja „ideiglenesen” itt lakik. Utánanéztem a környékbeli áraknak. Egy szoba bérlése nem olcsó. Ehhez jön a berendezés és a gépek használata. A pontos összeg le van írva. Körülbelül Balázs fizetésének a fele. Fizetési határidő: minden hónap ötödike.
— Ennyi pénzem nincs! — fakadt ki Balázs. — Eszter, ez komoly? Hiszen fizetem a hitelt!
— A rád eső részt a bank felé, igen. Az a te kötelezettséged. A bérleti díj viszont engem illet. Ha nem felel meg, szabad az út. Renáta, ott van a kétszobás lakásod a város másik végén, nem?
Az anyja a mellkasához kapott, a mozdulat rutinos volt, mint egy régi színdarabban.
— Szívtelen nőszemély! Ki akarod tenni a fiamat az utcára! Balázs, hallod, mit művel?
— Hallom, anya… Eszter, ne csináld már. Ez túlzás.
— Tegnap azt mondtátok, hogy a fiam rajtatok élősködik. Elfogadtam a játékszabályt. Most én diktálom a feltételeket. Aláírjátok, vagy csomagoltok?
Aláírták. Azt hitték, csak fenyegetőzöm, és pár nap múlva meggondolom magam.
Másnap lakatost hívtam, és zárat szereltettem a Leventével közös szobánk ajtajára.
Este Balázs hiába próbálta lenyomni a kilincset; az ajtó nem engedett.
— Eszter, szükségem lenne egy ingre — kopogott be.
— A kulcs az előszobai komódon van — szóltam ki. — Kiveszed, bezárod, visszateszed. És semmihez nem nyúlsz. Leltárt készítettem.
Az otthonunk hirtelen egy nyolcvanas évekbeli társbérlet hangulatát idézte, csak modern burkolatokkal.
Minőségi alapanyagokat vettem, kizárólag kettőnknek főztem. Esténként sült csirke illata terjengett fokhagymával, vaníliás muffin hűlt a rácson, lassan párolt hús rotyogott a tűzhelyen.
Balázs és az anyja a saját, akciós bevásárlásaikból gazdálkodtak, és a konyhában egyre érezhetőbbé vált a láthatatlan határvonal közöttünk.