A konyhában gyógyszerszag és dohos por illata keveredett – ezt a fojtogató aromát hozta magával Renáta három hónappal korábban, amikor három hatalmas utazótáskával beköltözött hozzánk. Az asztalfőn ült, ajkait vékony csíkká préselve, és olyan elszántsággal kavargatta az üres csészében a teát, mintha attól várná a megoldást.
Balázs, a férjem, az ablaknál állt. A nedves, októberi udvart bámulta, vállai előreesve, mintha a saját árnyéka alá próbálna elbújni.
— Eszter, ülj le — szólt oda Renáta ellentmondást nem tűrő hangon. — Beszélnünk kell. Nem kellemes, de szükséges.
Elzártam a csapot, a mosogatószivacs tompa csattanással esett a kagylóba. Jeges szorítás futott végig rajtam. Ismertem ezt a hanghordozást. Így szoktak megszólalni a végrehajtók vagy a főnökök, mielőtt kirúgnak valakit.
— Hallgatlak — feleltem, és leültem a székre, készen arra, hogy bármelyik pillanatban felálljak.
— Átszámoltuk a kiadásokat Balázzsal — kezdte, szándékosan tartva egy kis hatásszünetet. — A te Leventéd kilencéves, de annyit eszik, mint egy felnőtt férfi. A cipőit szinte havonta cserélni kell, kabát minden szezonban új. És mostanában tudod, milyen az élet: az árak az egekben.
Balázs felé pillantottam. Még jobban összehúzta magát, de nem fordult meg.
— Mi ebből a következtetés? — kérdeztem halkan.
Renáta kiegyenesedett, tekintete villant.
— A fiad túl nagy teher nekünk. Mostantól külön kasszán leszünk.
A levegő megdermedt. Csak a hűtőszekrény öreg motorja zúgott a sarokban — ugyanaz a hűtő, amely mellett évekkel ezelőtt boldogan falatoztunk éjszakánként.
— Részletezd, kérlek — mondtam, és éreztem, hogy bennem nem is sértettség, hanem hideg, számító düh kezd formát ölteni.
— Egyszerű — folytatta élénken. — A rezsit három felnőtt között osztjuk szét. A lakáshitelt te fizeted, hiszen a lakás a te neveden van. Balázs a szerződésben szereplő minimumot adja bele. Az élelmiszer pedig… mindenki magáról gondoskodik. Nem kötelességünk eltartani a te plusz csomagodat.
A „plusz csomag” szót nem mondta ki, de ott lógott a levegőben. „A te Leventéd”, „az a gyerek”.
— Balázs, te ezt komolyan így gondolod? — kérdeztem a hátának.
Végül felém fordult. Arca vörös volt, tekintete a padlón cikázott.
— Eszter, anya nem beszél butaságot. Vezető beosztásban dolgozol, jobban keresel. Nekünk meg… tudod. Az autót javítani kell, anyának fogászati kezelésre van szüksége. Így lenne igazságos.
Három éve voltunk házasok. Három évig hittem, hogy társ áll mellettem. Most kiderült: csupán egy mankó, amely az első komolyabb súly alatt kettétörik.
— Rendben — feleltem, és a hangom szokatlanul keményen csengett. — Legyen külön költségvetés.
— Na, látod, lehet ezt ésszel is — mosolyodott el Renáta, félreértve a nyugalmamat. — Már rég így kellett volna.
Odamentem az iratokkal teli fiókhoz, elővettem egy jegyzetfüzetet és egy tollat.
— Akkor rögzítsük írásban a feltételeket. Hogy később ne legyen vita. Megfelel?
Aznap este benyitottam Levente szobájába. A földön ült, legót rakott össze. Amikor meghallotta a lépteimet, összerezzent, és behúzta a nyakát — pontosan úgy, ahogy Balázs tette reggel a konyhában. Összeszorult a szívem. A gyerek mindent érzékelt. Hallotta Renáta suttogását, észrevette a lesajnáló pillantásokat.
— Anya, nem vagyok éhes — mondta lesütött szemmel. — Az iskolában ettem.
Leültem mellé, magamhoz öleltem. Vékony volt, lapockái élesen kiálltak a póló alatt. „Túl sokat eszik”, ugye?
— Te vagy a legfontosabb nekem — súgtam a fülébe. — Senki sem bánthat. Hamarosan változni fog minden. Megígérem.
Az éjszaka ébren talált. Számoltam, újraszámoltam, jegyzeteltem. A számok nem hazudnak, és nem is érzelmesek — csak kíméletlenül pontosak. Mire pirkadni kezdett, már tisztán láttam, mit kell tennem, és reggelre készen álltam a következő lépésre.