…a nagymamája pedig már idősek – makacsul kapaszkodott ebbe a gondolatba. Szerinte ez magától értetődő volt: az öregeknek úgyis kevesebb van hátra, minek nekik ekkora élettér? Esküvő, új kezdet ilyen korban? Ugyan már, nevetséges!
– Anya, apa, próbáljatok meg az én fejemmel gondolkodni! – tört ki végül. – Nektek igazán nem kerülne semmibe. Lillának már megígértem, hogy ráveszlek benneteket: a nagyi átköltözik hozzátok, mi pedig beköltözünk az ő lakásába.
Eszter meglepetten pislogott. – És ezt hogyhogy előre megígérted neki? Mit szólt Lilla ehhez az egészhez? – kérdezte óvatosan.
– Mit szólt volna? Örült neki! Azt mondta, a nagyinak túl nagy az a lakás egyedül. Teljesen ésszerű, hogy átadja nekünk.
Gábor arca megkeményedett. – Tehát ő is úgy véli, hogy élni és kényelmesen élni kizárólag a fiatalok privilégiuma? Mi pedig, akik már nem húszévesek vagyunk, húzódjunk félre, maradjunk csöndben egy sarokban, és csak akkor kerüljünk elő, ha pénzt kell adni vagy valami nehéz bútort kell arrébb tenni? Dolgozzunk, gyűjtögessünk, hogy majd időben legyen mit rátok hagyni? Úgy látszik, nem véletlenül mondják, hogy zsák a foltját megtalálja.
– Miféle zsák? – csattant fel Márk. – Miről beszéltek egyáltalán?
Eszter hangja hirtelen fáradttá vált. – Arról, fiam, hogy talán elrontottunk valamit a nevelésedben. Mindig téged tettünk az első helyre. Sokszor a saját vágyainkról is lemondtunk miattad. Te pedig hozzászoktál, hogy körülötted forog a világ. Most már csak azt nézed, neked mi jó, ránk pedig nem gondolsz.
– Értem – húzta el a száját Márk. – Jön a szokásos érzelmes szöveg. Akkor tehát semmin nem változtattok? Rendben. A nagy önfeláldozás meg szülői szeretet csak addig tart, amíg nektek kényelmes. Mindenki a saját érdekét nézi – akkor én is így teszek. Eladom a részemet a lakásból, és kész.
Gábor higgadtan felelt: – Ki kell ábrándítsalak, a tulajdoni hányadod olyan csekély, hogy önállóan nem sokat ér. Kifizetjük, ami jár, és azt csinálsz vele, amit akarsz. De mielőtt nagy terveket szövögetsz, beszélj egy ügyvéddel, nehogy pórul járj.
Márk dühösen felkapta a kabátját, és olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek a falak. Amikor elment, Gábor hosszan kifújta a levegőt.
– Látod – fordult a feleségéhez –, évek óta gyűjtögetünk az önerőre, hogy majd segítsünk neki lakáshoz jutni…
Eszter keserűen elmosolyodott. – Tudod mit? Vegyünk inkább egy utazást abból a pénzből. Mondjuk Törökországba. Soha életünkben nem voltunk sehol, mindig csak spóroltunk miatta. Talán hiba volt. Így lett belőle önző ember.
Gábor határozottan bólintott. – Igazad van. Menjünk be még ma egy utazási irodába. Mielőtt a fiunk azt is kijelentené, hogy a mi korunkban már nem illik tengerpartra járni, csak a kert végébe kapálni.
Egymás szemébe néztek, és nevetni kezdtek. A kacagásuk azonban remegett; több volt benne a csalódottság, mint az öröm, és a szemük sarkában könny csillant.