— Jaj, Emesém, hát micsoda malőr! — csapta össze a kezét Beáta Arkagyjevna, és a csuklóján megcsörrentek a vastag arany karkötők. Az üvegkancsót gondosan visszaillesztette az asztalra. A szája együttérző mosolyra húzódott, de a tekintetében káröröm villant. — Teljesen elgyengültek már a karjaim. Csak egy kis gyümölcsitalt akartam tölteni, erre te pont akkor mozdultál meg.
A hatalmas, kör alakú asztalnál, amely roskadozott a sült tokhaltól és a kristálytálakba halmozott salátáktól, egy pillanatra megfagyott a levegő, majd fojtott kuncogás futott végig a társaságon. Márk nagynénje, egy testes asszony csillogó, ízléstelen flitteres ruhában, letette a villáját.
— Ugyan, Beáta, nincs itt semmi baj. Még jól is áll neki ez az árnyalat — jegyezte meg gúnyosan, miközben szalvétával megtörölte a száját. — Olyan, mint egy zöldséges raktár kötényese. Emese úgyis hozzászokott az efféle munkához.
Egyenes háttal ültem, és a ruhámra folyt foltot néztem. Körülöttünk zsongott a „Erdei Tavak” nevű vidéki ökohotel bálterme. A sarokban jazz-zenekar játszott, csörömpöltek az evőeszközök, a keményített inges pincérek sürögtek-forogtak. Beáta Arkagyjevna uralkodói pompával ünnepelte a születésnapját. Pont ott, ahová könyörögtem Márknak, hogy ne hozza el. De ő, mint mindig, most is a maga feje után ment.
A férjem a jobbomon foglalt helyet. Amikor a kancsó veszélyesen megdőlt felém, még csak meg sem rezzent. Most idegesen igazgatta a túl szoros gallért, és úgy tett, mintha a itallapot tanulmányozná.
— Márk, kérj meg egy pincért, hogy hozzon egy nedves törlőt — szólaltam meg halkan.
— Ugyan már, Emese, menj ki a mosdóba, öblítsd ki — legyintett anélkül, hogy rám nézett volna. — Anya nem direkt csinálta. Ne csinálj jelenetet, ma ünneplünk.
— Az ember nem „véletlenül” borít ilyen szögben egy kancsót — feleltem csendesen, mégis mindenki hallotta.
Beáta Arkagyjevna színpadiasan a mellkasához kapott.
— Halljátok ezt? Meghívom tisztességes társaságba, ő pedig tiszteletlen velem! — emelte fel a hangját. — Takarodj vissza a porfészkedbe, koldus! — nevetett fel, miközben figyelte, ahogy a szalvétával próbálom felitatni a levet. — Egyetlen bőrönddel érkeztél Komáromból, rácsimpaszkodtál a fiamra, és még neked áll feljebb!
Megálltam. A gyűrött bordó szalvétát a tányérom szélére tettem.
Hét évvel ezelőtt valóban egy kopott műbőr táskával és vékony kabátban szálltam le a vonatról a külvárosi állomáson. A szülővárosom, Komárom, a gyár bezárása után lassan sorvadt; ott maradni egyet jelentett volna a teljes kilátástalansággal. Ebben a szállodában kaptam munkát takarítóként, a wellnessrészlegen. Nedves törölközőket gyűjtöttem össze, a medence körüli csempét sikáltam, és napi tizenkét órán át klórszagot lélegeztem.
Márk mindmáig azt hitte, hogy valami irodai hátsó helyiségben rendezgetek papírokat. Kényelmesebb volt számára ez a mese. Szerette a rokonai előtt előadni a sikeres családfenntartót, aki eltartja a „vidéki” feleségét.
A valóság ezzel szemben az volt, hogy Márk egyszerű értékesítési munkatársként dolgozott. A fizetését pedig gondolkodás nélkül elszórta…