Eszter szavai után néhány másodpercnyi csönd telepedett a szobára, majd Gábor türelmét vesztve csattant fel:
– Szóval ide sem jönnétek, mert szerintetek itt sem lenne igazi önálló életetek, ott pedig nem megfelelőek a körülmények a ti kifinomult igényeiteknek. Akkor mégis mit akartok tulajdonképpen? – kérdezte élesen.
Márk zavartan megköszörülte a torkát, ide-oda pillantott, végül bizonytalan mosollyal szólalt meg:
– Anya, apa… a nagyi egyedül él, és már nem fiatal…
Eszter szemöldöke felszaladt.
– Csak nem azt tervezed, hogy odaköltöztök hozzá? Akkor ugyanúgy két háziasszony lenne egy konyhában. Vagy szerinted a nagymamád az a fajta, aki szó nélkül eltűri, hogy egy idegen nő dirigáljon nála? – kérdezte csípősen. – Ismerem az anyósomat. Nem az a típus, aki engedményeket tesz egy fiatal lánynak. Ott talán még nehezebb lenne békében együtt élni.
– Nem, nem erről van szó – hadarta Márk. – Félreértettetek. Arra gondoltunk, hogy esetleg a nagyi költözhetne ide hozzátok… mi pedig beköltöznénk az ő lakásába.
– Nahát! – horkant fel Gábor. – Tehát nélkülem döntöttétek el az egészet? Beszéltetek egyáltalán a nagymamáddal, hogy mit szólna ehhez a „cseréhez”? Ott ő az úr a saját otthonában. Szép, felújított lakása van a belvárosban, minden karnyújtásnyira. Ismerik a szomszédok, barátai vannak a házban, jár a „Aranykor” klubba, kézimunka-szakkört vezet, köt és makramézik. Innen oda naponta bejárni nem lenne egyszerű. Kétlem, hogy örömmel mondana le minderről.
– De ti talán rá tudnátok beszélni… – motyogta Márk. – Nekünk Lillával mégiscsak kell valahol élnünk.
– Értem én – csóválta a fejét az apja –, de miért éppen az ő rovására oldjátok meg a problémátokat?
Eszter ekkor különös, sokat sejtető mosollyal nézett rájuk.
– Van itt még valami, amit nem tudtok – jegyezte meg halkan. – A nagymamátok férjhez készül.
– Micsoda?! – tört ki egyszerre Gáborból és Márkból.
– Miért olyan hihetetlen ez? Több mint tíz éve özvegy, és hatvanöt évesen még korántsem számít öregnek. Jogában áll újra boldognak lenni. Titokban már mesélt róla nekem, csak később akarta bejelenteni mindenkinek, és bemutatni a vőlegényét. Benedeknek hívják, nyugalmazott ezredes. Most valami részmunkaidős állást vállal, pontosan nem tudom, hol. Elválnak, neki csupán egy apró, külvárosi garzon maradt, ezért inkább ő költözne a nagyihoz. Azt a lakást talán kiadják, de ebben nem vagyok biztos. Nem árult el mindent, csak annyit, hogy majd részletesen beszámol. Egy azonban biztos: nem készül ideköltözni. És őszintén szólva elég tapintatlan lenne most előállni azzal, hogy adja fel az életét, mert nektek kell a lakása. Mintha azt üzennénk: mindegy már neki, hol él, úgyis közel a vég.
– Ez remek! – csattant fel Márk indulatosan. – A nagyi teljesen elveszítette a józan eszét öregkorára, ti pedig még helyeseltek is neki! Talált magának egy vénembert, akinek nincs hova mennie, és biztos csak a lakására fáj a foga.