A helyzetet csak tovább mérgesítette, hogy míg Márk kényelmesen, a saját lakásából járt be az egyetemre, Rékának a nagymama régi otthonából mindössze két megállót kellett sétálnia a munkahelyéig.
Márk szó nélkül felállt az asztaltól, bevitte a tányérját a konyhába, majd eltűnt a szobájában. Réka még utána kiáltott:
– A tányérodat ne hagyd ott mosatlanul!
A fiú válaszra sem méltatta.
Délután, amikor az egyetemi órák épp véget értek, megszólalt Márk telefonja.
– Elöntötte a víz a nagyi lakását – hadarta Réka. – Az alattunk lakók szóltak, hogy csöpög a plafonjuk.
– Intézd el – felelte higgadtan Márk. – Most már az a te lakásod.
– Nem tudok elmenni a munkahelyemről, öt perc múlva fontos értekezletem lesz! A közös képviselet szerint elzárják a strangot, de szerelőt nekünk kell hívni, a ház gondnoka kiszálláson van.
Márk egy pillanatig hallgatott, aztán sóhajtott.
– Rendben, megnézem.
A kulcs hetek óta a hátizsákjában lapult.
Amikor kinyitotta az ajtót, azonnal megcsapta az áporodott szag.
– Hűha… – morogta, és ösztönösen az orrához kapott.
A konyha sarkában ott állt a macskaalom, láthatóan napok óta tisztítatlanul. A szobában, a nagymama ágyán hevert Benedek, pontosan azon a régi kardigánon, amelyet Ilona ráhagyott az unokájára. A macska csak résnyire nyitotta a szemét, amikor meglátta Márkot, de még felkelni sem próbált.
A fiú körbenézett, majd benyitott a fürdőbe. A hideg járólapon tócsa csillogott – egyértelmű volt, honnan jön a baj. Gyorsan elzárta a csapot, aztán visszament a konyhába. A felső szekrényben megtalálta a macskaeledelt, ott, ahol mindig is tartották.
Kis adag tápot szórt egy tányérra, Benedek azonban csak beleszagolt, enni nem kezdett. Márk közelebb tolta az edényt, egészen a feje alá, óvatosan szétnyitotta a száját, és betett egy apró falatot. A macska lassan lenyelte.
– Na, ez már valami – mormolta, majd vizet hozott neki, és kitakarította az almot.
Miután meggyőződött róla, hogy Benedek legalább néhány falatot evett, nekiállt megjavítani a csapot. Nem volt nagy hiba, de időbe telt, mire rendesen megszüntette a szivárgást. Ezután felhívta a közös képviseletet, majd ötödik próbálkozásra Rékát is elérte.
– Réka, azt mondtad, gondoskodsz a macskáról.
– Én? – csattant fel a nő meglepetten.
– Igen, te. Megbeszéltük, hogy keresel neki gazdát. Nem engedted, hogy magunkhoz vigyem. Itt volt étel nélkül majdnem két hétig.
Rövid csend következett.
– Igaz… most már rémlik.
– „Rémlik.” – Márk hangja megkeményedett. – Hazaviszem magunkhoz, és ez nem vita tárgya. A csapot megjavítottam.
– Értem – felelte Réka kurtán, majd bontotta a vonalat, még egy köszönömöt sem mondva.
Márk a macskára nézett.
– Gyere, Benedek, költözöl. Nálam fogsz lakni.
Amikor felemelte, az állat karmaival belekapaszkodott a kardigánba – ugyanabba, amelyet Ilona olyan gondosan őrzött. Márk elmosolyodott, bár a szemében szomorúság bujkált.
– Szép kis örökség, mi? Mint a mesében, ahol az egyik testvér egy macskát kap. Csak az enyémhez kardigán is jár, nem csizma.
Három hét telt el a nagymama halála óta, mégis úgy tűnt, mintha az idő megállt volna a lakásban. Minden tárgy ott pihent, ahol Ilona utoljára hagyta. Réka ugyan festést és kisebb felújítást tervezett a beköltözés előtt, de egyelőre nem volt rá pénze.
Márk csendben körbenézett, és nehéz sóhaj szakadt fel belőle. A nagymamája hiánya most, ebben a mozdulatlan lakásban vált igazán élessé.