Ilona csak a fejét ingatta.
– Hagyd aludni, minek zaklatod? Gyere inkább a konyhába – intett Réka türelmetlenül.
– Maradok még vele egy kicsit. Te etesd meg a macskát, jó? Réka, hallod?
– Hallom. Akkor ülj csak ott, én hazamegyek – felelte szárazon a lány.
Réka nem maradt tovább, Márk viszont a nagymama ágya mellett húzott széket. Azt sem vette észre, mikor nyomta el az álom; a karját az ágy szélére fektette, fejét pedig ráhajtotta.
Hajnal felé Ilona felébredt. Szomjúság marta a torkát, de nem volt szíve felébreszteni az unokáját, akinek a feje a karján pihent. A macska a másik oldalán kuporgott, épp a szíve alatt, résnyire nyitott szemmel figyelt. Az idős asszony mélyet sóhajtott. A cica erre megmozdult, Márk pedig felriadt.
– Rosszabbul vagy? – kérdezte azonnal.
– Csak inni szeretnék. Nem akartalak felkelteni.
– Ugyan már, azért maradtam itt – mondta, és óvatosan megtámasztotta Ilonát, hogy a pohárból ihasson.
– Köszönöm, drága fiam – suttogta a nagymama. – Ne fájjon a szíved a lakás miatt. Ha Rékáé lesz, neked akkor is jut valami: az a hímzett, meleg kardigánom. Tudom, nem egyenlő így az örökség, de ezt Réka akarta így.
Márk elmosolyodott.
– Ha a pulóver jut, hát a pulóver jut – felelte játékosan, és megszorította a kezét.
Délután Réka érkezett vissza egy magas, sovány férfival. A férfi kezében bőrmappa volt. Márk udvariasságból ki akart menni, de Ilona kérte, maradjon. Miután a lakás papírjait elrendezték, a nagymama még egy dolgot szóba hozott.
– A szekrényben lóg egy vastag, virágmintás kardigán. Márk, kérlek, vedd ki.
Az unoka előkereste a ruhadarabot.
– Igen, ez az. Kérem, ezt is vegyék bele az iratokba. Ha kell, külön lapra. Ezt én adom Márknak, az unokámnak.
A férfi végigmérte a pulóvert, aztán a fiút, végül Rékára pillantott, és bólintott.
– Rendben, rögzítjük.
Két nappal később Ilona állapota hirtelen romlani kezdett. Márk most nem hallgatott az idős asszony tiltakozására, és mentőt hívott, hogy kórházba vigyék.
– Azt a kardigánt ne csomagold be, hiszen már neked adtam – jegyezte meg Ilona, miközben az unoka a táskát pakolta.
– Melyiket tegyem be? A zöldet talán? – kérdezte bizonytalanul.
– Onnan már nem jövök haza, Márk – felelte halkan. – Egy hónapja álmomban láttam a nővéremet. Hívott magához. Ne szomorkodj, ott majd együtt leszünk, és jó lesz.
Két hét múlva Ilona elhunyt.
– Tulajdonképpen így talán jobb is – mondta Réka egy reggel, miközben a munkába indulás előtt elkortyolta a kávéját. – Végre nem kell senkihez alkalmazkodnom, ha áthívok valakit. Ki tudja, talán férjhez is megyek. Eddig mindig itthon voltál.
– Bocsáss meg, hogy nem éjszakai műszakban dolgozom egy büfében, vagy nem pakolok vagonokat – vágott vissza Márk. – Nekem megfelel az, amit a számítógép előtt csinálok. És különben is, egy férfi hívja magához a nőt, nem fordítva.
– Jaj, mennyit tudsz te erről – legyintett Réka. – Inkább annak örülsz, hogy elköltözöm. Aztán majd megtudom, kit hordasz haza a hátam mögött…
– Mintha te különb lennél – szúrt oda a fiú.
– Fogd be! – pattant fel a székről Réka.
A testvérek között gyerekkoruk óta vibrált a feszültség, most azonban új szintre lépett.
Márknak az egyetem jóval közelebb esett a lakáshoz, mint Rékának a munkahelye, ami újabb viták forrásává vált köztük.