– Ezt a hagyatéki ügyet már régen tisztázni kellett volna. Most mit csináljunk? Hogyan osszuk el? – Réka összeszorított szájjal nézett a bátyjára.
– Ezt komolyan tőlem kérdezed? – sóhajtott fel fáradtan Márk, majd felé fordult.
A kopott kanapén ültek egymás mellett. Márk öntudatlan mozdulatokkal simogatta a macskát, tekintete elrévedt, mintha teljesen máshol járna gondolatban.
Késő este Réka hívta fel azzal, hogy baj van: a szomszéd mentőt hívott a nagymamájukhoz. Márk azonnal félretett mindent, és sietve a házhoz rohant.
Réka idegesen dobolt a sarkával a padlón, miközben a kanapén ült. Nem sokkal később az orvos is megérkezett.
– Hát ki másnak mondanám? Márk, ne viselkedj már úgy, mint egy gyerek. A hagyatékról beszélek, azt kellene rendezni.
– Miféle hagyatékról? A nagyi él. Várjuk meg, mit mond az orvos.
– Ugyan már, ránézésre is látszik, hogy nincs jól.
Az utóbbi időben Ilona egyre többször panaszkodott fejfájásra és magas vérnyomásra. Márk minden hónap első és harmadik szombatján látogatta, Réka pedig a második és negyedik hétvégén ment hozzá.
Három esztendővel korábban tragikus hirtelenséggel elveszítették mindkét szülőjüket, így a nagymamájuk maradt az egyetlen igazán közeli rokonuk. Akadtak ugyan nagynénik és egy nagybácsi is, de apai ágról – számukra az idős asszony inkább csak távoli ismerős volt.
Ilona azonban nyolcvankét évesen is meglepően önállóan vitte a háztartást, nem igényelt állandó felügyeletet. A látogatási rendet még a szülők alakították ki évekkel korábban, és a testvérek azóta is tartották magukat hozzá: takarítottak, bevásároltak, kiváltották a gyógyszereket, és elkísérték a nagymamát, ha dolga akadt.
– Kórházba kellene mennie, de hajthatatlan – mondta az orvos komolyan. – Nemcsak javaslom, ragaszkodom hozzá. Ebben a korban muszáj alapos kivizsgálás. Minden jel szívelégtelenségre utal. Ha ödéma jelentkezik, vagy fokozódik a légszomj, azonnal vigyék be.
– Igen, persze, köszönjük, észben tartjuk – felelte Réka, és sietve kikísérte az orvost az ajtóig.
– A mentővel kellett volna rögtön kórházba vinni – jegyezte meg Márk, miközben a félfának támaszkodott.
– Nem megyek sehová – hallatszott halkan a szobából, ahol Ilona az ágyon feküdt.
– Látod? Nem hajlandó – tárta szét a karját Réka.
– Nagyi, az orvosnak igaza van. Jobb kivizsgáltatni magad, mint megvárni, míg komolyabb baj lesz…
– Te még hiszel az orvosoknak, Márk? – suttogta alig hallhatóan az idős asszony.
– Most nem hit kérdése, hanem az életedről van szó. Réka? – fordult a húgához, támogatást várva.
Ám Réka az ágyhoz lépett, és egészen más irányba terelte a beszélgetést.
– Nagyi, a lakást végül nem írtad a nevemre?
Ilona lassan megrázta a fejét.
– Akkor holnap felhívok egy közjegyzőt, vagy valakit, aki ért hozzá, és utánajárok. Jobb gyorsan elintézni mindent, hogy később ne legyen vita – mondta Réka nyugodt, tárgyilagos hangon.
Az idős asszony lehunyta a szemét.
– Nagyi, rosszabbul érzed magad? – kérdezte aggodalmasan Márk.