Egy kisebb kereskedelmi vállalatnál dolgozott könyvelőként; a fizetése tisztességes volt, de az egyetemi előkészítők, különórák és a jövőre félretett összegek mellett már szűkösnek bizonyult.
Az autó ott parkolt a ház előtt, szinte érintetlenül. Levente metróval járt iskolába, Eszter pedig kifejezetten előnyben részesítette a tömegközlekedést — a belvárosi parkolóhelyek ára borsos volt, az idegeskedés pedig még többe került volna.
Egy reggel, miközben a kávéja fölött ült, megszólalt:
— Levente, azon gondolkodom, hogy eladom a kocsit.
A fiú felpillantott a tányérja mellől, és komolyan fürkészte az anyja arcát.
— Miattam? A tanulás miatt?
— Azért, mert nincs rá szükségünk. A pénzre viszont igen.
— Tudnék munkát vállalni iskola után. Nem kell emiatt megválnod tőle.
— Drágám, most az a dolgod, hogy a felvételire készülj. Nem akarom, hogy két fronton harcolj egyszerre. Ezt majd én elintézem. Már döntöttem.
A hirdetés feladása után gyorsan jelentkezett egy vevő, és szinte alku nélkül elfogadta az árat. Az összeg egy külön számlára került, amelyhez Eszter nem nyúlt — azt kizárólag Levente jövőjére szánta. Megkönnyebbülést érzett: végre volt némi biztonsági tartalék, amihez baj esetén nyúlhat.
Nem sokkal később azonban megérkezett egy hivatalos boríték.
Eszter azonnal felhívta Rékát, aki ugyan jogi diplomát szerzett, de végül a marketing területén helyezkedett el. Egy órán belül ott volt nála — egy üveg borral és azzal a határozott arckifejezéssel, ami mindig előrevetítette, hogy nem kertel majd.
— Lássuk — mondta, miközben leült az asztalhoz.
Eszter elé tette a dokumentumokat. Réka némán olvasta végig, és ahogy haladt a sorokkal, egyre mélyebb ránc jelent meg a homlokán. Amikor végzett, lassan letette a papírokat.
— Ez elképesztő.
— Nem értem — suttogta Eszter. — Hét év telt el. A kocsit ő maga hagyta nálam.
— A közös vagyon megosztására hivatkozik. Azt állítja, hogy az autót a házasság alatt vettétek, tehát fele részben az övé volt. Mivel az ő beleegyezése nélkül adtad el, most követeli az érték felét. És nem csak azt… a lakásból is részt akar.
— De hát az a lakás az enyém!
— Tudom. Csakhogy arra hivatkozik, hogy a házasság idején közös pénzből teljes felújítás történt, ami megnövelte az ingatlan értékét, így szerinte jogos igénye van a növekmény egy részére.
Eszter a tenyerébe temette az arcát.
— Ez teljes képtelenség. Hol volt ennyi ideig? Miért pont most?
— A vagyonmegosztási igény három évig érvényes attól számítva, hogy az illető tudomást szerez a jogsérelméről — magyarázta Réka. — Valószínűleg most értesült az autó eladásáról, és úgy döntött, lép.
— De miért? Ennyire szorult helyzetben van?
Réka töltött egy kevés bort, majd Eszter elé csúsztatta a poharat.
— Pénzszűke. Vagy sértettség. Esetleg az új párja ösztökéli. Néha ezek együtt járnak.
Egy héttel később sor került az első előkészítő tárgyalásra. Eszter egy Réka által ajánlott ügyvéddel érkezett. Márk a folyosó túloldalán ült. Amikor Eszter belépett a terembe, a férfi felnézett.
Alig ismert rá. Az arca megnyúlt, bőre sápadt volt, sárgás árnyalattal. Elegáns öltönyt viselt, csuklóján drága óra csillant, mégis volt benne valami elhasználtság. A tekintete üresnek és fáradtnak tűnt.
Mellette egy fiatal nő foglalt helyet, harminc év körüli lehetett. Élénk rúzst viselt, pillantása hűvös volt és számító. Végigmérte Esztert, mintha egy kirakatban álló tárgy értékét becsülné fel.
A bíró ismertette a keresetet: Márk 250 000 forintot követelt az autó értékéből, továbbá a lakás egynegyed részére tartott igényt, a felújításra hivatkozva. Az összeg jelentős volt.
Eszter ügyvédje határozottan reagált. Kifejtette, hogy az autó a felek megegyezésével került Eszter használatába, Márk tudott róla, hogyan és mire használják, és hét éven át semmilyen követeléssel nem élt. A lakás pedig még a házasság előtt került Eszter tulajdonába, a korszerűsítést pedig örökségből fedezte — mindezt iratok támasztják alá.
A bíró egy hónappal későbbre halasztotta a folytatást, és javasolta, hogy próbáljanak egyezségre jutni.
A tárgyalás után Márk a folyosón utolérte.
— Eszter, várj egy pillanatra.
Megállt, és felé fordult. A férfi idegesen gyűrögette a zakója ujját.
— Pénzre van szükségem — mondta végül halkan. — Nagyon nagyra.
— Ezért akarod elvenni a saját fiad jövőjére félretett pénzt?
— Nem tőle veszem el. Tőled. Ez nem ugyanaz.
— De igen, ugyanaz. Az autó árát Levente tanulmányaira tettem félre. A lakás az ő otthona. A jövője. És te ebből akarsz részt hasítani.
— Jogom van hozzá. A törvény ezt mondja.
— És az elmúlt hét évben hol volt ez a törvény? Amikor két éve szó nélkül eltűntél, akkor miért nem hivatkoztál rá?
Márk lesütötte a szemét.
— Voltak problémáim.
— Mifélék?
— Nem tartozik rád.
— De igen. Amióta bíróságra vittél, igenis tartozik.
Hosszú csend után sóhajtott.
— Nóra elhagyott. Tudod… akiért mindent feladtam. A gyerek sem az enyém. Miután megszületett, visszament a volt párjához. Kiderült, hogy ő az apa. Én pedig ott maradtam üres kézzel.
Eszter hallgatott. A mellkasában különös érzés kavargott — nem sajnálat, nem is káröröm, inkább valami nehéz, szorító üresség. Ott állt előtte az a férfi, akivel tizenkét évet élt le, akit egykor szeretett, és most mégis idegennek tűnt, elveszettnek és megtörtnek.