Eszter még mindig nehezen tudta összeegyeztetni magában a múlt emlékét az előtte álló férfival. Egykor a gyermeke apja volt, most pedig idegenként állt előtte, megtörten, mégis követelőzve.
— Sajnálom — szólalt meg végül csendesen. — Őszintén sajnálom, ami történt. De ez nem ad felhatalmazást arra, hogy Levente jövőjét kockára tedd.
— Nem kockáztatok semmit — felelte Márk keményen. — Csak azt akarom, ami jog szerint megillet.
— Jog szerint? — Eszter hangja megfeszült. — Évekig nem voltál a férjem, eltűntél az életünkből, most pedig hirtelen részt követelsz mindenből. Kívülről ez pontosan így fest. És tudod, mi ebben a legfájóbb? Hogy egyetlen szóval sem próbálod megmagyarázni. Egyszerűen a paragrafusok mögé bújsz.
— A törvény mindenkire egyformán vonatkozik.
— A törvény nem mentség a lelketlenségre — vágta rá Eszter.
Sarkon fordult, és a kijárat felé indult. Ahogy távolodott, még utolérte Márk hangja:
— Nem fogok visszalépni, Eszter! Szükségem van arra a pénzre. Nagyon.
Nem reagált. Nem akarta, hogy lássa az arcán átsuhanó érzéseket.
Otthon Levente a konyhaasztalnál ült, előtte nyitott füzetek és tankönyvek hevertek, de a tekintete nem a sorokat követte, hanem az ablakon túlra révedt. Arca komoly volt, szinte idősebbnek tűnt a koránál.
— Mi történt? — kérdezte, amikor Eszter belépett.
— Semmi rendkívüli. Egy hónap múlva folytatódik a tárgyalás.
A fiú habozott, majd halkan megszólalt:
— Anya… elveszíthetjük?
Eszter leült vele szemben, és ujjai közé fogta a kezét.
— Benne van a pakliban. De nem fogjuk hagyni.
— Tényleg úgy gondolja, hogy része van a lakásban?
— Igen. Ezt állítja.
— És az autó árában is?
— Abban is.
Levente egy ideig némán ült, majd megszorította anyja kezét.
— Két éve láttam őt egy bevásárlóközpontban. Egy nővel volt. Nevettek, telepakolták a kosarat. Majdnem odamentem, de végül nem mertem. Azt hittem, már teljesen más életet él, és én nem tartozom bele.
— Levente…
— Nem gyűlölöm — rázta meg a fejét. — Csak furcsa, hogy hét év hallgatás után hirtelen eszébe jutunk, amikor pénzre van szüksége.
— Az emberek néha rossz irányba változnak — felelte Eszter csendesen.
— Te viszont nem változtál.
Eszter magához ölelte. Emlékezett, milyen apró volt újszülöttként, alig érte el a három és fél kilót. Most pedig már fölé magasodott, erős karokkal és meglepően érett gondolatokkal.
— Meg fogjuk oldani — súgta a vállába. — Bármi áron.
Az ügyvéd precízen dolgozott. Összegyűjtött minden fellelhető dokumentumot: levelezéseket, bankszámlakivonatokat, tanúvallomásokat, a lakás tulajdoni papírjait és az örökségről szóló iratokat. Olyan embereket is talált, akik tanúsítani tudták, hogy Márk önként adta át az autót Eszternek, és hosszú éveken át semmiféle igényt nem támasztott.
Réka esténként átjárt hozzájuk. Rendszerezte az iratokat, időrendi listát készített az eseményekről. Levente csendben segített: teát főzött, vacsorát tett az asztalra. Nem kérdezősködött, de a tekintetében ott bujkált az aggodalom.
Egy héttel a tárgyalás előtt ismeretlen szám villant fel Eszter telefonján.
— Eszter Vladimirovna? Vivien vagyok. Márk párja.
A hang ismerős volt — ugyanaz a nő a bíróságról.
— Hallgatom.
— Szeretnék beszélni önnel. Személyesen.
— Milyen ügyben?
— Márkról. Az egész helyzetről. Talán találhatnánk valamilyen megoldást.
Eszterben nem ébredt sok remény, inkább kíváncsiság vezette, amikor igent mondott. Egy, a munkahelye melletti kávézóban találkoztak. Vivien pontosan érkezett, cappuccinót rendelt, majd leült vele szemben.
— Köszönöm, hogy időt szakított rám — kezdte.
— Mondja, mire kíváncsi. Sietnem kell.
— Márk nehéz helyzetben van. Vállalkozást indított hitelből, de nem jött be. Most komoly tartozása van a bank felé.
— Ez rám miért tartozik?
— Valaha fontosak voltak egymásnak.
Eszter keserűen felnevetett.
— Fontos? Hét éve kilépett az életünkből. Két évig még csak hírt sem adott magáról. Most, hogy pénz kell, hirtelen emlékszik ránk.
— Tudom, hogy fáj — folytatta Vivien higgadtan. — De ha sikerülne peren kívül megegyezni, például az autó értékének egy részében, az sokat segítene neki.
— És Levente tandíját ki fogja fedezni? Ön?
Vivien elhallgatott egy pillanatra, majd összeszedte magát.
— Azt javaslom, fizessen ki az autó árának felét, és mi lemondunk a lakással kapcsolatos követelésről. Márk visszavonja a keresetet.
— Nem fogok fizetni.
— Gondolja át. Egy per hosszú és költséges.
— Végigcsinálom, ha kell.
— Makacs.
— Anyaként védem a fiamat. Ez nem makacsság.
Vivien felállt, letette a pénzt a pultra.
— Meg fogja bánni. Márk nem hátrál meg.
— Én sem — felelte Eszter nyugodtan.
A tárgyalóteremben feszültség vibrált. Márk ügyvéd nélkül állt ki, és bár próbált magabiztosnak tűnni, beszéde gyakran csapongott. Jogszabályokat idézett, de látszott, hogy nem mozog otthonosan a részletekben. Eszter jogi képviselője ezzel szemben higgadtan, pontról pontra bontotta le az érveit, és sorra mutatta be a bizonyítékokat.
Egy korábbi szomszéd tanúsította, hogy Márk saját kezűleg adta át az autó kulcsait Eszternek. Egy volt kolléga megerősítette, hogy az autó holléte sosem volt titok, Márk bármikor élhetett volna a használatával, de nem tette.
A bankszámlakivonatok egyértelműen igazolták, hogy a lakás felújításának költségeit arról a számláról utalták, amelyre a nagymama házának eladásából származó összeg érkezett.