Ildikó szavai után súlyos csend telepedett a konyhára.
– Mindenki tisztában volt vele, Gergő. Csak te nem. Azt hitted, mindenkinél okosabb vagy, ravaszabb, átlátsz rajtunk. Közben csak a saját hiúságod és önzésed vakított el.
Ezzel sarkon fordult, és kiment a helyiségből. Néhány másodperccel később csattant a bejárati ajtó. Gergő ott maradt egyedül, lassan leereszkedett a székre, és a tenyerébe temette az arcát.
A következő három nap összefolyt benne, mint egy elnyújtott, lidérces álom. Újra és újra hívta Ildikót – hiába, a telefonja kicsengett, de nem vette fel. Benedeket is próbálta elérni. A fiú végül egyszer felvette, és hűvös hangon csak ennyit mondott:
– Nincs miről beszélnünk. – Azzal bontotta a vonalat.
Gergő újra meg újra átolvasta a vagyonmegosztási szerződés tervezetét. Minden sorát kívülről tudta már. A feltételek kemények voltak. A lakás Ildikóé és Benedeké marad, ő csupán egymillió forintos pénzbeli ellentételezést kap. A nyaralót értékesítik, az árát felezik. A közös megtakarításokat szintén megfelezik, de abból levonják mindazt az összeget, amit az elmúlt években Rékára költött. A végére szinte semmi nem marad neki.
Ügyvédeket keresett fel, tanácsot kért, kapaszkodót remélt. Mind ugyanazt mondta: ha Ildikó valóban feljelentést tesz a sikkasztás és a csalás bizonyítékaival, komoly büntetésre számíthat. És mivel láthatóan mindent előre megfontolt, dokumentumokat gyűjtött, tanúkat talált, kevés esélye maradna a megúszásra.
A harmadik nap estéjén végül ismét tárcsázta Ildikó számát. Ezúttal azonnal felvette.
– Aláírom – mondta kimerülten. – Mondd, hol és mikor.
– Holnap délelőtt tízkor. A Lenin körúti közjegyzőnél, huszonhármas szám. Hozd a személyidet.
Gergő habozott.
– Ildi… Nem találkozhatnánk előtte? Csak beszélni.
– Miért?
– Hátha… meggondolod magad. Talán még helyrehozhatnánk.
Rövid csönd következett, majd Ildikó halkan felnevetett. A hangjában nem volt semmi derű.
– Te tényleg különleges eset vagy, Gergő. Még most is kizárólag magadra gondolsz. Nem az fáj neked, ami kettőnk között történt, hanem a lakás és a pénz. Nem fogom meggondolni magam. Nincs több esély. Találkozunk a közjegyzőnél.
A vonal megszakadt.
Másnap a közjegyző – egy éles tekintetű, ötvenes éveiben járó nő – alaposan áttanulmányozta az iratokat. Felnézett, előbb Gergőre, majd Ildikóra.
– Biztosak a döntésükben? Az ilyen arányú vagyonmegosztás ritka ennyi év házasság után.
– Teljesen biztos vagyok – felelte Ildikó határozottan.
– És ön? – fordult a nő Gergőhöz.
– Írok – morogta, és elvette a tollat.
A keze remegett. Lopva Ildikóra pillantott. A nő egyenes háttal ült, tekintete az ablakon túlra révedt. Rendezett volt, friss frizurával, ápoltan, mintha egy új élet küszöbén állna. Gergőben átfutott a kérdés: mikor lett ilyen erős?
Aláírta az első oldalt. Aztán a másodikat. Végül a harmadikat.
– Rendben – zárta le a közjegyző. – A megállapodás azonnal hatályba lép. A hivatalos válás bejegyzése után minden végleges lesz.
Ildikó felállt, magához vette a saját példányát, és elindult kifelé. Gergő utána sietett az utcára.
– Ildi, kérlek! Beszélj velem!
A nő megállt, lassan megfordult.
– Miről szeretnél beszélni?
– Sajnálom. Ostoba voltam. Most már látom. Talán…
– Talán visszafogadlak? – vágott közbe. – Azok után, amit tettél? Nem, Gergő. Megbocsátottam neked. Tényleg. Már nem haragszom. De visszamenni nem fogok. Soha.
– És a házasságunk? A családunk?
– A házasságunk három éve véget ért, amikor beengedtél egy másik nőt az életünkbe. Lehet, hogy fizikailag nem költöztetted be, de ott volt a mindennapjainkban, a pénzügyeinkben, az idődben. Most pedig vállald a következményét.
– Már szakítottam vele! – tört ki Gergőből. – Amikor mindent elmondtál, aznap!
Ildikó szánakozó pillantást vetett rá.
– Nem azért léptél ki abból a kapcsolatból, mert ráébredtél, mit tettél. Hanem mert megijedtél attól, mi vár rád. A kettő nem ugyanaz.
– Szeretlek!
– Nem engem szeretsz – rázta meg a fejét Ildikó. – A kényelmet szereted. A biztonságot. Azt az otthont, amit huszonhárom éven át építettem köréd. Engem sosem ismertél igazán, és nem is próbáltál. Tudod, mi a legfájdalmasabb? Hogy ezt mindig tudtam. Csak reméltem, hogy tévedek.
Közelebb lépett hozzá, egyenesen a szemébe nézett.
– Az első tíz évben vakon rajongtam érted. Mindent elnéztem. A késő estig tartó „munkákat”, amelyek idegen parfüm illatát hagyták a zakódon. A távolságtartásodat, amikor én közelségre vágytam. A türelmetlenségedet, ha csak egy kis figyelmet kértem. Azt mondogattam magamnak: fáradt, dolgozik, karriert épít, értünk teszi. Tarts ki, Ildikó, majd jobb lesz.
Gergő megszólalni készült, de Ildikó folytatta.
– A következő tíz évben már nem hittem mesékben. Tettem a dolgom. Főztem, mostam, takarítottam, neveltem Benedeket, és közben mosolyogtam a baráti összejöveteleken, mintha minden rendben volna. Kifelé boldog feleségnek látszottam, belül pedig lassan elfogytam. És amikor Réka megjelent, végleg megértettem, hogy te soha nem fogsz megváltozni. Onnantól már nem az volt a kérdés, elhagylak-e, hanem az, mikor lesz hozzá elég erőm.