– A lakást a házasságunk alatt vettük, és mindkettőnk nevére került – folytatta higgadtan Ildikó. – A nyaraló ugyanígy közös tulajdon. Az autó az én nevemen van, ha már itt tartunk. És az a bankszámla is, amelyről olyan nagyvonalúan finanszíroztad Rékát, szintén közös. Nem rémlik? A családi költségvetés miatt nyitottuk.
Gergő értetlenül bámult rá.
– Mire akarsz ezzel kilyukadni?
– Válásra – felelte minden érzelem nélkül. – Válni akarok. És természetesen vagyonmegosztást is kérek.
A szó mintha gyomorszájon ütötte volna a férfit. Úgy érezte, kiszalad alóla a talaj.
– Nem teheted… Egy botlás miatt tönkretenni huszonhárom évet?
– Botlás? – kérdezett vissza Ildikó, és hangjában először csendült fel indulat. – Három év viszony az csak egy kis félrelépés? Egy külön lakás a szeretődnek is az? Több mint egymillió forint, amit rá költöttél – az is apróság?
– Ildi, én… sajnálom…
– Már beszéltem egy ügyvéddel – vágott a szavába. – Az elmúlt hat hónap minden utalása Réka nevére a közös vagyon megcsapolása. A bíróság ezt figyelembe fogja venni, mégpedig az én javamra. A lakás fele engem illet. A nyaralóból szintén ötven százalék. Az autó marad nálam, hiszen az én nevemen szerepel.
– Megőrültél! – pattant fel Gergő. – Egy fillért sem kapsz!
– Dehogynem – válaszolta csendesen. – Mert a másik lehetőség számodra sokkal kellemetlenebb lenne.
– Miféle másik lehetőség?
– Feljelentést teszek csalás miatt.
– Tessék? – dermedt meg a férfi.
Ildikó újabb iratokat húzott elő a dossziéból.
– Ismerős a „TechnoBuild” Kft.? Négy éve alapítottátok a társaddal. Alaposan utánanéztem. Előlegeket szedtetek be, a munkák nagy része sosem készült el, a pénz pedig különböző fedőcégeken keresztül tűnt el. Az elmúlt évben hét ilyen ügy volt. Az okozott kár összesen körülbelül négymillió forint.
Gergő visszahanyatlott a székre. Hideg verejték futott végig a hátán.
– Ezt… ezt nem mered megtenni…
– De igen, ha nem írod alá a megegyezést az általam szabott feltételekkel – felelte Ildikó. – Mindenről van másolatom: szerződések, átutalási bizonylatok, e-mailek. Bőven elég egy büntetőeljáráshoz.
– Téged is érintene! Ha per és nyomozás indul, zárolhatják a lakást!
– A lakás két éve már nem csak kettőnké – mondta halkan. – Átírattuk hármunk nevére, emlékszel? Az én és Benedek tulajdonrészéhez nem nyúlhatnak. Legfeljebb a tiédet fagyasztják be. Te viszont egyedül viselnéd a következményeket.
Gergő hitetlenkedve nézte a feleségét. Mintha egy idegen állt volna előtte. Hová tűnt a korábbi lágyság? Mikor vált ilyen kimérté és könyörtelenné?
– Mindezt előre kitervelted… – suttogta.
– Fél éve készülök – bólintott. – Amíg te Rékához jártál és szórtad a pénzt, én ügyvédhez fordultam, dokumentumokat gyűjtöttem, és felkerestem azokat, akiket átvertetek. Tudod, mi az irónia? Az egyik károsult a barátnőm férje. Felvettétek tőle az iroda-felújítás előlegét, aztán felszívódtatok. Ő kész tanúskodni.
– Ildi, várj… beszéljük meg…
– Nincs miről beszélni – zárta rövidre. – Itt a megállapodás. Olvasd el. Három napod van dönteni. Ha nem írod alá, megyek a rendőrségre. És hidd el, nem üres fenyegetés.
Felállt, összeszedte a papírokat, és az ajtó felé indult.
– Hová mész?
– Anyához. A holmim már ott van. Ide nem jövök vissza a feleségedként. Legfeljebb a tulajdonrészem miatt, a válás után.
– Ildi, ne csináld! – ugrott utána Gergő. – Huszonhárom év után nem lehet csak úgy lezárni mindent!
Az ajtóban megállt, és visszanézett rá. Szemében most először csillant könny.
– Amikor megtudtam Rékáról, három napig sírtam – mondta csendesen. – Utána két hétig tépelődtem, adjak-e még egy esélyt. Végül nem maga a megcsalás döntött. Hanem az, hogy eszedbe sem jutott titkolni. Lakást béreltél neki, a közös számláról utaltál, az üzeneteidet sem törölted. Ennyire semmibe vettél. Ostobának néztél. Ezt nem tudom megbocsátani.
– Szeretlek…
– Te csak magadat szereted – felelte halkan. – Én a legszebb éveimet adtam neked. Fiút szültem, vittem a háztartást, miközben te „üzletet építettél”. Elnéztem a késő estig tartó munkákat és a gyanús „kiküldetéseket”. De mindennek van határa.
– És Benedek? Mit szól ehhez? – bukott ki Gergőből.
– Már tud róla. Tegnap elmondtam neki. Azt felelte: „Anya, végre. Három éve várom, hogy kitegyed.”
– Ő… tudta?
Ildikó fáradtan bólintott.
– Szinte mindenki tudta, Gergő. Rajtad kívül. Te azt hitted, mindenkit túljársz az eszén, pedig valójában csak a saját önhittséged vakított el.