Gergő, ahogy mindig, most is két saroknyira állította le az autót a háztól. A túlzott óvatosság szerinte sosem árt. Miután kiszállt, eligazította az inggallérját, és mélyet szippantott a hűvös esti levegőből. A szíve a torkában dobogott, pedig már három éve járt titokban Rékához. Minden alkalommal ugyanaz a feszültség kerítette hatalmába, amikor hazafelé indult.
A lépcsőházban felfelé menet lázasan gyártotta a magyarázatokat. Elhúzódó értekezlet? Ezt már túl sokszor sütötte el. Tárgyalás egy beszállítóval? Talán hihetőbb. Csakhogy Ildikó az utóbbi időben feltűnően sokat kérdezősködött.
A zár halkan kattant. Gergő megtorpant az ajtóban, és figyelt. Síri csend. Nem hallatszott edénycsörgés a konyhából, sem a tévé zaja a nappaliból. Lerúgta a cipőjét, és beljebb lépett.
– Ildi? – szólt be óvatosan.
Semmi válasz. Furcsa. Este hétkor a felesége rendszerint otthon volt: vacsorát készített, sorozatot nézett, vagy a barátnőivel beszélgetett telefonon.
Gergő megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Szerencséje van. Nem kell most azonnal hazugságokat kitalálnia, fáradtságot színlelnie, és a szemébe nézve magyarázkodnia. Bement a hálószobába, levette a zakóját, és ekkor vette észre az ágy közepén heverő, gondosan félbehajtott fehér lapot.
Összeszorult a gyomra. Remegő kézzel bontotta ki az üzenetet.
„Gergő. A vacsora a hűtőben. Anyánál vagyok. Holnap este jövök. Beszélnünk kell. Ildikó.”
Tárgyilagos sorok, semmi szív, semmi mosolygós jel, amivel Ildikó máskor mindig feldobta az üzeneteit. A „Beszélnünk kell” kifejezés ólomsúlyként nehezedett rá.
Tudja. De hogyan? Mióta? Hiszen annyira vigyázott.
Leült az ágy szélére, a papírt még mindig a kezében tartva. Huszonhárom év házasság. A fiuk Debrecenben tanul, harmadéves az egyetemen. A lakás közös tulajdon. A nyaraló, az autó…
A telefon. Fel kell hívnia Ildikót, tisztázni mindent.
Tárcsázott. Hosszú kicsengés. Nem vette fel. Újra próbálta – ismét csak a hangposta jelentkezett.
– A francba! – morogta, és a készüléket az ágyra dobta.
Másnap képtelen volt a munkára figyelni. Ötpercenként ellenőrizte a mobilját, de Ildikótól egyetlen üzenet sem érkezett. Írt neki, hívta – hiába.
Hat előtt már otthon volt, és idegesen járkált fel-alá a lakásban. Fél nyolckor végre megcsörrent a zár. Ildikó belépett az előszobába.
Gergő mozdulatlanná dermedt, és az arcát figyelte. A felesége higgadtnak tűnt. Túlságosan is higgadtnak. Levette a kabátját, felakasztotta, majd szó nélkül a konyhába ment.
– Ildi, mi folyik itt? – sietett utána Gergő. – Miért nem válaszoltál?
– Tedd fel a vizet teának – felelte nyugodtan, miközben a táskájából egy vastag mappát vett elő. – Ülj le. Ideje beszélni.
Gergő engedelmeskedett, és érezte, ahogy végigfut a hideg a hátán. Ildikó leült vele szemben, a mappát az asztalra tette, és egyenesen a szemébe nézett.
– Három éve, Gergő. Három teljes éve találkozol azzal a… Rékával – mondta egyenletes hangon. – Azt hitted, nem jövök rá?
– Ildi, én…
– Most én beszélek – vágott közbe. – Te figyelsz. Aztán majd mentegetőzhetsz, ha marad még mondanivalód.
Gergő nyelt egyet. Ilyennek még sosem látta a feleségét. A mindig megértő, békés asszony helyén most egy kemény tekintetű, fegyelmezett idegen ült.
– Fél éve tudom – folytatta Ildikó. – Véletlenül derült ki. Lemerült a telefonod, és az enyémről akartál hívni valakit. Akkor láttam meg az üzeneteket a felhőben, ami minden eszközödön szinkronizálva van.
– Miért hallgattál eddig? – kérdezte rekedten Gergő.
– Mert bizonyítani akartam. Mert reméltem, hogy magadtól észhez térsz. És mert időre volt szükségem, hogy felkészüljek – felelte, majd kinyitotta a mappát. – Itt vannak a bankszámlakivonatok. Nézd csak: havonta huszonötezer forint Réka számlájára. Közel hat hónapja.
Gergő arca elsápadt.
– És ez itt – csúsztatott elé egy másik papírt –, a Belinszky utcai lakás bérleti szerződése. A bérlő te vagy. A lakás használója: Réka. Egyszobás ingatlan, havi harmincezerért.
– Honnan szerezted meg ezeket? – suttogta.
– Nem az a lényeg, honnan – felelte hűvösen. – Az számít, hogy tisztában vagyok mindennel. És tudod, mi fájt a legjobban? Nem is maga a megcsalás. Nem a hazugságok. Hanem az, hogy a közös pénzünkből tartottad el a szeretődet.
– Én keresem a pénzt! – csattant fel Gergő. – Az az én fizetésem!
Ildikó ajkán fanyar mosoly jelent meg, amelyből csak úgy áradt a jeges megvetés.
– Valóban? Akkor figyelj jól – mondta lassan. – A lakásunk közös szerzemény a házasságunkból.