Lilla néhány másodpercig csendben ült, majd újabb kérdést tett fel.
– És ha egy időre külön szeretnék költözni?
Benedek összekulcsolta az ujjait az asztalon.
– Mivel a vagyontárgyak jelentős részét igazolhatóan az ön pénzéből vásárolták, a bíróság akár arra is kötelezheti a férjét, hogy biztosítson önnek másik lakhatást, vagy fizessen használati díjat a közös lakás után.
Lilla lassan bólintott. A gondolat már napok óta érlelődött benne, most azonban végleg formát öltött.
– Akkor készítsük elő a szükséges iratokat – mondta határozottan. – Indítsuk el a vagyonmegosztási pert, és szeretnék különélési kérelmet is benyújtani.
Az ügyvéd egy pillanatra elhallgatott.
– Biztos ebben? Talán még lenne lehetőség békés egyezségre.
– A békés időszak lezárult – felelte Lilla nyugodt, de megfellebbezhetetlen hangon.
Két nappal később minden dokumentum elkészült. Lilla beadta a keresetet, és a hivatalos másolatokat elküldte Gábornak is.
A férfi este, munka után találta meg a borítékot. Először valami adminisztrációs tévedésre gyanakodott, ám ahogy végigolvasta a sorokat, lassan tudatosult benne: a felesége komolyan gondolja.
– Lilla! – rontott be a hálószobába, a papírokat lobogtatva. – Ez meg micsoda?
A nő épp egy bőröndbe hajtogatta a ruháit. Mozdulatai higgadtak voltak.
– A vagyonmegosztás iratai – válaszolta tárgyilagosan.
– De miért? Mi történt? – Gábor hangja idegesen csengett. – Meg tudjuk ezt beszélni!
Lilla ránézett.
– Úgy, ahogy a „szépségre költött fölösleges pénzeimet” beszéltük meg? Amikor kész tények elé állítottál? Most én döntöttem.
– Ez teljesen más! Csak átgondoltam a családi költségvetést!
– Én pedig az egész házasságunkat gondoltam át – felelte higgadtan.
Gábor mellkasát szorítani kezdte a pánik. Soha nem hitte volna, hogy idáig fajulnak a dolgok.
– Tönkreteszed az egészet! – tört ki belőle kétségbeesetten.
Lilla megállt, és hosszan a szemébe nézett.
– Nem. Csak nem vagyok hajlandó tovább fizetni azért, hogy semmibe vegyenek.
– Semmibe? Miről beszélsz?
– Arról, hogy neked minden kiadás „szükséges”, az enyém pedig „hóbort”. Hogy engem takarékosságra intesz, miközben magadra nem vonatkoznak a szabályok. Hogy az én igényeim nevetségesek, a tieid pedig megkérdőjelezhetetlenek.
A férfi szólásra nyitotta a száját, de érvei elfogytak.
– Helyrehozhatjuk! – próbálkozott végül. – Legyen minden olyan, mint régen!
– Mint régen? – Lilla becipzárazta a bőröndöt. – Amikor én tartottam fenn a családot, te pedig eldöntötted, mire költhetem a saját pénzemet?
– Ez nem igaz! Együtt éltünk!
– Nézd majd meg a bíróságon a kimutatásokat – felelte csendesen. – A számok nem hazudnak. Pontosan látszik, ki mennyit tett bele ebbe a „közös” életbe.
Felkapta a bőröndöt, és az ajtó felé indult.
– Hová mész? – kérdezte Gábor tanácstalanul.
– Albérletbe. Amíg a bíróság nem dönt.
A férfi gúnyos hangnemre váltott.
– És miből fogod fizetni? Nincs is pénzed.
Lilla elmosolyodott.
– Dehogynem. Pont abból, amit nem pazarolok el „felesleges” dolgokra, például manikűrre.
Az ajtó becsukódott mögötte. Gábor egyedül maradt a lakásban, amely hirtelen idegennek tűnt.
A per három hónapig húzódott. Benedek előre jelezte: a dokumentáció egyértelmű. A számlák, banki átutalások, kivonatok mind Lilla hozzájárulását igazolták. A bíróság végül kimondta: a lakás kétharmada őt illeti, vagy kérheti ennek megfelelő pénzbeli térítést. Lilla az utóbbit választotta.
Gábor ügyvédet fogadott és tiltakozott, de a tények makacs dolgok voltak.
– Hiszen család voltunk! – fakadt ki az egyik tárgyaláson.
– Igen – válaszolta Lilla nyugodtan. – A család azonban egyenlőséget jelent, nem egyoldalú irányítást.
A válás után Gábor a lakásban maradt, de immár egyedül kellett viselnie a terheket. Hamar kiderült, mennyivel nehezebb Lilla fizetése nélkül boldogulni. A masszőrhöz járás megszűnt, a baráti összejövetelek megritkultak, az új telefonját pedig kénytelen volt eladni.
Lilla eközben egy kisebb, belvárosi lakást bérelt. A megítélt összeg biztonságot adott neki. Újra rendszeresen járt kozmetikushoz, beiratkozott egy szakmai továbbképzésre, és friss ruhákkal töltötte fel a gardróbját. Lassan visszatalált önmagához.
Egy délután véletlenül összefutottak egy bevásárlóközpontban. Lilla kipihentnek és derűsnek látszott. Gábor arcán viszont fáradtság és néhány új ránc ült.
– Hogy vagy? – kérdezte a férfi zavartan.
– Jól – felelte röviden.
– Beszélhetnénk valamikor? Rájöttem, hol hibáztam.
Lilla elgondolkodott egy pillanatra, majd megrázta a fejét.
– Tudod, Gábor, most már mindenki a saját számláját fizeti. Én a szabadságomért fizetek, te pedig a döntéseid következményeiért.
Azzal sarkon fordult, és határozott léptekkel távozott, magára hagyva volt férjét a felismeréssel: milyen könnyű elveszíteni azt, akinek az értékét túl későn ismeri fel az ember.