A különös derű, ami az előbb telepedett rá, továbbra sem hagyta el. Mintha egy hatalmas, régóta cipelt teher hullott volna le róla, és most először tudott volna igazán levegőt venni.
Márk a szoba ajtajában állt. Tanácstalanul, összezuhanva, szinte sajnálatra méltón.
— Eszter, ne csináld ezt… Beszéljük meg nyugodtan. Anya majd kimegy, és mindent át tudunk gondolni…
Eszter egy pillanatra sem lassított. Gyors, fegyelmezett mozdulatokkal rakta be az utolsó holmijait.
— Már megbeszéltük, Márk. Három éve, amikor azt ígérted, külön költözünk. Két éve, amikor megfogadtad, hogy az édesanyád nem fog beleszólni az életünkbe. Tavaly, amikor azt mondtad, ez volt az utolsó alkalom. Elfáradtam. Nincs több kör.
— De hát szeretsz… nem? — kérdezte halkan. A hangjában sértett gyermeki riadtság bujkált.
Eszter megállt, és hosszasan a szemébe nézett.
— Szerettelek. De az az érzés lassan elhalt valahol a vasárnapi ebédek és a kioktatások között, hogy miként kellene élnem.
Összecsukta a bőröndöt, magára vette a kabátját. A folyosón Gabriella állt, karba tett kézzel, diadalmas szigorral az arcán.
— Aztán nehogy visszakönyörögd magad! — vetette oda élesen. — Ide többé be nem teszed a lábad!
Eszter az ajtóból még egyszer visszafordult.
— Ne aggódjon, Gabriella. Nem fogok visszajönni. Élhetnek kettesben, ahogy mindig is szerették volna. Főzhet neki, vasalhat rá, kiválaszthatja a következő menyasszonyt. De hadd mondjak valamit: egy épeszű nő sem marad meg maga mellett sokáig. És a fia itt marad önnel. Örökre. Gondolom, ez egy szerető anya álma.
Azzal kilépett, és nem nézett hátra. A lakásból még hallotta Márk kétségbeesett kiáltását és Gabriella felháborodott hangját, de a lépcsőházban már tompán visszhangzott minden. Ahogy lefelé haladt, egyre könnyebbnek érezte magát.
Odakint szemerkélt az eső. Eszter felnézett az égre, hagyta, hogy a hűvös cseppek az arcára hulljanak. A könnyei összekeveredtek az esővel, de ezek már nem a fájdalom könnyei voltak — inkább a felszabadulásé.
Megrezdült a telefonja. Üzenet érkezett Balázstól: „Minden rendben? Hogy vagy?”
Eszter röviden válaszolt: „Most már igen. Most már rendben leszek.”
Aztán elindult. Előtte az ismeretlen, de a saját útja. Anyósi árnyék nélkül, egy felnőni képtelen férfi nélkül, mérgező kompromisszumok nélkül. Csak ő, az eső és a lehetőségek.
A lakásban eközben Gabriella már új terveket szőtt. Most, hogy ez a „lázadó” nő eltűnt, végre találhat a fiának egy rendes, engedelmes feleséget. Olyat, aki tudja, hol a helye, és nem vitatja a család rendjét.
Márk a konyhában ült, könyökét az asztalra támasztva, fejét a kezébe temetve.
— Ne bánkódj, kicsim — simította meg Gabriella a haját. — Itt van neked az anyád. Mindig itt lesz. Az a nő nem érdemelt meg téged. Meglátod, egy hónap, és eszedbe sem jut.
Márk nem felelt. Csak Eszter utolsó mondata visszhangzott benne: „Örökre.” Valami hideg futott végig rajta.
Eltelt egy hónap.
Eszter időközben kivett egy apró lakást a város peremén, és új munkahelyen kezdett, ráadásul magasabb pozícióban. Balázs igaz barátnak bizonyult: segített a költözésnél, ott volt mellette a nehéz napokon. De Eszter nem akart sietni. Időre volt szüksége, hogy begyógyuljanak a sebei, és újra hinni tudjon.
Márk maradt a régi otthonban. Gabriella „átmenetileg” odaköltözött hozzá, hogy támogassa a válás utáni időszakban. Főzött, mosott, és lelkesen mutogatta a jelölteket, akiket megfelelő feleségnek tartott. Valahogy azonban egyikük sem jutott túl a második találkozón.
— Furcsa az édesanyád — jegyezte meg az egyik lány.
— Ne haragudj, de én nem szeretnék anyóssal együtt élni — mondta egy másik őszintén.
— Te még mindig anyuci kisfia vagy, Márk. Keress nálam fiatalabbat és naivabbat — zárta le a harmadik.
Márk esténként a konyhában ült, hallgatta Gabriella panaszait arról, milyen tiszteletlenek a mai nők, és közben Eszterre gondolt. A nevetésére. Arra, ahogy esténként a vállára hajtotta a fejét. A reggeli kávé illatára, amit ő készített.
De már nem volt visszaút. Eszter új életet épített. Nélküle. Az anyja nélkül. Szabadon.
Gabriella pedig tovább kutatott a „tökéletes” meny után. Olyan lányt keresett, aki elfogadja, hogy a család feje ő maga. Aki nem vitatkozik, nem kérdez, csak alkalmazkodik.
Csakhogy az efféle nők egyre ritkábban akadtak az útjukba. A nehezen megtartott lakás pedig napról napra üresebbnek és hidegebbnek tűnt. Ahogyan Márk élete is — örökre az anyja árnyékához kötve.