Eszter lassan a férje felé fordult. Márk tekintetében felháborodás és sértettség vibrált, de együttérzésnek nyoma sem volt. Egyetlen gesztus, egyetlen szó sem árulkodott arról, hogy értené, min megy keresztül a felesége. Az anyja mellett állt, szinte váll a váll mellett – és ez a néma szövetség mindennél beszédesebb volt.
— Bocsánatot kérjek? — ismételte halkan Eszter, és hitetlenkedve megrázta a fejét. — Miért? Mert kimondtam azt, amit te sosem mertél? Mert három éven át próbáltam valódi házasságot építeni valakivel, aki még mindig nem tudta elvágni a köldökzsinórt?
— Elég volt ebből! — csattant fel Gabriella, majd tapsolt egyet, mintha egy jelenetet zárna le a színpadon. — Gergő úr, köszönjük, ennyi elég lesz mára. Majd később visszatérünk a papírokra, amikor a menyem lenyugszik.
A közjegyző látható megkönnyebbüléssel kapta össze az iratokat, és sietve távozott. Néhány másodperccel később a bejárati ajtó csapódása jelezte, hogy végre magukra maradtak.
Gabriella ekkor közelebb lépett, és lehalkította a hangját. A tónusa nyugodt volt, de a szavai mögött kemény elszántság feszült.
— Most pedig figyelj rám nagyon alaposan. Alá fogod írni azokat a dokumentumokat. Ha nem önszántadból, akkor majd bírósági úton. De ez a lakás az én fiam nevén lesz. Ez nem vita tárgya.
— Ugyan mi jogon? — Eszter összefonta a karját. — Két éve én fizetem a törlesztőrészleteket. Minden befizetésről ott vannak a bizonylatok. Ha perre kerül sor, a tények engem igazolnak majd.
Az anyós ajkán vékony, számító mosoly jelent meg.
— Akkor majd én is elmondok pár dolgot a bírónak. Például azt, hogyan viselkedsz a főnököddel. Hogy rendszeresen éjszakáig bent maradsz vele. Hogy vidéki utakra kettesben mentek.
Eszter gyomra összeszorult. Honnan tud erről? És mit képzel? Ő és Balázs… igen, sokat dolgoztak együtt, és volt, hogy késő estig bent maradtak az irodában. De semmi több. Egy közös projekt, hosszú megbeszélések, néhány baráti beszélgetés, amikor úgy érezte, végre valaki meghallgatja.
— Ez rágalom — mondta ki nehezen. — Balázs a felettesem. A munkám miatt találkozunk, semmi másért.
— Természetesen — bólogatott Gabriella álmegértéssel. — Csakhogy vannak fotók egy étteremből. És bizony akadnak szemtanúk is. Például a szomszédok, akik látták, mikor hajnalban értél haza. Kócosan, elkenődött sminkkel.
Eszter felidézte azt az estét: céges vacsora, egy sikeresen lezárt projekt ünneplése. Tényleg sokáig maradt, és talán több bort ivott a kelleténél. De hűtlenség? Az szóba sem került.
— Márk — fordult a férjéhez kétségbeesett reménnyel. — Tudod, hogy ez nem igaz. Mondd, hogy hiszel nekem.
Márk azonban hallgatott. A padlót bámulta, mintha abban keresné a választ. A csendje súlyosabb volt bármilyen vádló szónál. Ott volt benne a kétely, az anyja felé billenő bizalom, és az a gyáva tétlenség, ami mindig is jellemezte.
— Látod? — diadalmaskodott Gabriella. — Ha a saját férjed sem biztos benned, mit vársz egy bírótól? Egy törtető nő, aki a karrierjét előbbre valónak tartja a házasságnál, és közben más férfiakkal vacsorázik. Szerinted kinek ad majd igazat a bíróság?
Eszterben ekkor valami átbillent. A megaláztatás helyét forró, tiszta düh vette át. Nem az a hisztérikus fajta, hanem az a mélyről jövő, amely végleg elszakít kötelékeket.
— Tudja mit, Gabriella? — szólalt meg higgadtan, de a hangja éles volt, mint a penge. — Indítsanak pert. Terjesszenek rólam bármit. Ha Márk inkább az ön történeteinek hisz, mint nekem, az az ő döntése. De egyetlen fillért sem adok át abból, amit a saját munkámmal kerestem.
— Te hálátlan! — kiáltotta az anyós. — Tönkreteszlek! Évekig pereskedhetsz majd, és még az utcán végzed!
— Anya, nyugodj meg, felmegy a vérnyomásod — szólt közbe Márk ijedten, de Eszter pontosan érezte: nem érte aggódik.
Abban a pillanatban minden világossá vált számára. Nem maradt több illúzió. Nem létezett közös jövő, nem volt „majd megbeszéljük”. Csak ő volt, és velük szemben egy láthatatlan, de áthatolhatatlan fal.
— Tudják mit? — húzta ki magát. — Tartsák meg a lakást. Elköltözöm. Kiveszek egy albérleti szobát, újrakezdem egyedül. De a hitelt innentől nem fizetem. Oldják meg.
— Megőrültél? — kapta fel a fejét végre Márk. — Hová mennél?
— Bárhová, ahol nincs állandóan jelen az édesanyád árnyéka. Ahol nem kell minden döntéshez az ő engedélye.
— Menj csak! — legyintett Gabriella. — Legalább a fiam talál végre egy normális nőt, aki megbecsüli.
Eszter válasz helyett a hálószobába ment. Elővette a bőröndöt a szekrény tetejéről, és kinyitotta az ágyon. A keze nem remegett. Mozdulatai pontosak, kimértek voltak, mintha már régóta készült volna erre a pillanatra. Ruhákat hajtogatott, iratokat tett félre, és közben furcsa, csendes nyugalom telepedett rá. Mintha egy hosszú ideje cipelt súly végre lekerült volna a válláról.