— … — végül mégis felemelte a fejét, és Eszter a tekintetében ugyanazt a jól ismert kettősséget látta: a bűntudat halvány árnyékát és a makacs ellenállást. — Anyu tényleg beszállt az önerőbe az elején. És különben is, mi ebben a nagy ügy? Úgyis itt maradunk lakni.
— Mi ebben a nagy ügy? — Eszter hitetlenkedve bámult rá. — Márk, az édesanyád az előbb közölte, hogy majd bérleti díjat fizetünk neki. A saját lakásunkért! Felfogod, mennyire képtelen ez az egész?
— Anya néha túltolja a dolgokat — vont vállat a férfi. — Ne kapd fel rögtön. Csak biztosra akar menni. Ki tudja, mit hoz a jövő…
— Mit hoz a jövő? Mire gondolsz pontosan? — Eszter felpattant a székről, képtelen volt tovább egy helyben maradni. — Arra, hogy esetleg elválunk, és én igényt tartok a felemre? Erről van szó?
Márk ismét lesütötte a szemét. Nem mondott semmit, de a hallgatása hangosabb volt bármilyen beismerésnél. Eszter mellkasában valami fájdalmasan megfeszült. Három év. Három éven át építette ezt az életet: dolgozott, törlesztett, tervezett, hitt kettőjükben. És közben ő már azon gondolkodott, hogyan mentse ki magát egy feltételezett jövőbeli bukásból.
— Tehát eldöntötted — mondta halkan, de a hangja keményen csengett. — Nélkülem. Meg sem kérdeztél. Fogtad, és határoztál: a közös lakásunkat anyád nevére íratod.
— Ne csinálj ebből tragédiát — fintorgott Márk. — Senki nem vesz el semmit. Csak átíratjuk. Óvatosságból.
— Kinek az óvatosságából? — Eszter érezte, ahogy a düh forrón tör fel belőle. — A te anyukád nyugalma kedvéért? Annak a nőnek a biztonságáért, aki egész életében a „kisfiát” óvja mindentől? Aki még most is kimossa a zoknidat és ételt csomagol, ha meglátogatod?
— Vigyázz, mit mondasz anyámról! — Márk hirtelen talpra ugrott, arca vörös lett az indulattól. — Ő egyedül nevelt fel! Mindent feláldozott értem!
— És most a mi lakásunkkal törleszted ezt? — Eszter felnevetett, de a nevetése éles volt és keserű. — Tudod mit, Márk? Talán hozzá kellett volna feleségül menned. Főzne rád, mosna rád, és még a döntéseket is meghozná helyetted. Tökéletes páros!
— Eszter, fejezd be ezt a hisztériát! — csattant fel a nappaliból Gabriella határozott hangja. — A közjegyző vár! Nem itt kell színházat rendezni!
Az asszony megjelent az ajtóban, egyenes háttal, mint valami megkérdőjelezhetetlen tekintély. Mögötte zavartan toporgott a közjegyző, láthatóan kellemetlenül érintette, hogy családi csatározás kellős közepébe csöppent.
— Nem írok alá semmit — húzta ki magát Eszter, és egyenesen Gabriellára nézett. — A lakás fele az enyém. Az én beleegyezésem nélkül nem történik semmilyen átírás.
Gabriella arca egy pillanat alatt megkeményedett. A gondoskodó anya álarca lehullott, és előtűnt a parancsoláshoz szokott, kérlelhetetlen nő.
— Hálátlan teremtés! — lépett közelebb, és ujjal bökött Eszter mellkasára. — Befogadtalak a családba! Engedtem, hogy hozzáméltóan férjhez menj a fiamhoz! És te mit csinálsz? Követeled a jogaidat!
— Engedte? — Eszter hátrált egy lépést. — Ön az esküvőnk napján is azt suttogta a rokonoknak, hogy nem vagyok méltó a „tökéletes fiához”.
— És igazam volt! — emelte fel a hangját Gabriella. — Karrierista vagy! Alig vagy otthon, nem főzöl rendesen, unokát sem adsz! Miféle feleség az ilyen?
— Unokát? — Eszterben elszakadt az utolsó cérnaszál is. — Tudja, miért nincs még gyerekünk? Mert a fia szerint „még nem aktuális”! Mert harmincévesen sem tudja, mit akar kezdeni magával! Mert a hitelt, a rezsit és minden mást én fizetek!
— Ne merészeld őt hibáztatni! — Gabriella arca bíborszínbe váltott. — Te nyomtad el! Régen magabiztos férfi volt, most meg…
— Most végre megmutatta, ki is valójában! — vágott közbe Eszter. — Egy anyucihoz ragaszkodó fiú, aki képtelen önálló döntést hozni. Aki inkább a feleségét árulja el, csak hogy anyja elismerését elnyerje!
— Eszter! — Márk hangja most először csengett erőteljesen. — Ez már túl sok! Kérj bocsánat anyámtól!