Petra ajkán bizonytalan, alig észrevehető mosoly suhant át.
– Köszönöm neked – mondta halkan Eszternek.
Amikor visszatért a vizsgálatról, szemmel láthatóan könnyebb lett a lelke. Arcát finom pír színezte, tekintete élénkebben csillogott, mint azelőtt.
– Na, mit mondott? – faggatta Eszter türelmetlen kíváncsisággal.
– Nekem bezzeg nem ajánlottad! – húzta el a száját Réka sértődötten.
Egyedül Nóra maradt csendben; két kezével a hasát simogatta, mintha ezzel próbálná lecsillapítani az odabent ficánkoló kisfiúkat.
Petra leült az ágy szélére, végignézett rajtuk, majd lassan megszólalt:
– Ő az első orvos, aki nem lebeszélni akart… hanem arra biztatott, hogy tartsam meg a babát.
A többiek összenéztek. Érezték, hogy e mondat mögött súlyos történet rejtőzik. Petra mély levegőt vett.
– A kisfiam Down-szindrómás – vallotta be végül.
Eszter döbbenten kapta a szája elé a kezét, Nóra ösztönösen lehajtotta a fejét, mintha így tompíthatná a hír erejét. Réka azonban, aki erről eddig semmit sem tudott, vállat vont.
– Ugyan már, mit tudják ők mindig olyan biztosan? – legyintett. – Amikor én születtem, hat lábujjam volt. Komolyan! – azzal előretolta a lábát, és a kisujja mellett húzódó hegre mutatott. – Látod? Gyerekkoromban levették. És tessék, itt vagyok.
Petra felnevetett. Könnyek gördültek végig az arcán, mégis igazi, felszabadult kacagás volt. A döntést már korábban meghozta, de ezeknek a szinte idegen nőknek a támogatása után először érzett valódi megkönnyebbülést a vizsgálati eredmények napja óta. Úgy lélegzett, mintha mázsás súly gördült volna le a mellkasáról.