Réka sem véletlenül került ide, és az ő múltja egészen más árnyalatot adott a kórterem hangulatának. Vidékről érkezett. A férje az első és egyetlen házassága volt, ám ez már a negyedik terhessége. Az előző három alkalommal elveszítette a babát, így most minden reményét ebbe a várandósságba kapaszkodva őrizte. Meggyőződése volt, hogy balszerencse üldözi: a férfit Kingától, a szomszédasszonytól hódította el, és szerinte az asszony rontást küldött rá. A leletei különféle fertőzéseket mutattak ki, az orvos pedig minden alkalommal összeszorított szájjal hallgatta, amikor Réka azzal védekezett, hogy már mindent kikezeltetett, a vizsgálatok tévednek.
Nóra ikreket hordott a szíve alatt, de az egyik magzat elnyomta a másikat. Esténként a hasához beszélt, a „nagyobbat” rendre utasította, és arra kérte, adjon teret a testvérének is. Alig nézett ki idősebbnek egy gimnazistánál; vékony testéből szinte csak a kerekedő hasa és hatalmas, sötét szemei tűntek ki. Állandóan éhes volt, ám a férje korántsem gondoskodott róla úgy, mint Eszter párja, így be kellett érnie a kórházi koszt ízetlen kásájával és a büfében vett péksüteményekkel.
Egy délután sápadt, kisírt szemű fiatal nő lépett a szobába. A vidám csivitelés azonnal elhalt. A hasa alig domborodott, körülbelül annyi idős terhes lehetett, mint Réka. Szótlanul pakolta el a holmiját az éjjeliszekrénybe, majd az ágyára feküdt, arccal a fal felé fordulva. A levegő hirtelen feszültté vált. Nem sokkal később a nővér infúziót kötött be neki; így tudták meg, hogy Petrának hívják. A többiek próbáltak szóba elegyedni vele, de ő csak rövid, zárkózott válaszokat adott, egyértelművé téve, hogy most nem kíván társaságot.
Kisvártatva megjelent az orvos is, és különös hangnemben kezdett beszélni, valami olyasmiről, amitől mindannyian nyugtalanul figyeltek fel.