A vonal túlsó végén megült a csend. Hallottam, hogy a háttérben a menyem — Nóra — mond valamit, de csak tompa morajlás jutott el hozzám, a szavakat nem értettem.
— Vagyis semmit sem kaptunk? Tényleg semmit? — szólalt meg végül Márk. A hangja megkeményedett, szinte csattant.
— Márk, van egy vödör almánk. Ha kell, gyertek el érte. Leülünk, megiszunk egy teát. De hogy én vigyem oda hozzátok, és közben hallgassam a kifogásokat meg nézzem a feleséged fancsali arcát, azt nem. Apád sem fog menni.
— Értem — felelte kurtán. — Rendben. Az alma nem kell. Majd… megoldjuk valahogy.
— Oldjátok meg, fiam. Felnőtt emberek vagytok. Egy család.
A hívás megszakadt. Elköszönés nélkül.
Letettem a telefont az asztalra, és Zoltánra pillantottam. A könyökére támaszkodva ült, előrehajolva, tekintete az ablakon túlra révedt, ahol az őszi eső épp rákezdett, apró cseppekben kopogva.
— Megsértődött — mondta csendesen.
— Igen, az — bólintottam. — Majd elmúlik neki. Ha meg nem, hát legyen úgy.
— Sajnálom a fiút — sóhajtott fel Zoltán. — Csak kapkod ide-oda. Teljesen Nóra szoknyája alá bújt.
— Sajnálom én is — ismételtem, és éreztem, hogy csípi a szemem a könny. — De, Zoli, ha mindig mi húzzuk őket magunk után, sosem tanul meg a saját lábán állni. Hadd tapasztalják meg, milyen beosztani a pénzt, bevásárolni, számolni. Talán rájönnek, mennyit ér a munka.
— Szerinted tényleg ráébred?
— Az élet előbb-utóbb megtanítja.
Késő este már lefekvéshez készülődtünk, amikor a telefonom pittyent egyet. Üzenet érkezett Márktól. Megnyitottam az alkalmazást, felkészülve egy újabb számonkérésre vagy hideg megjegyzésre.
De csak ennyi állt a képernyőn:
„Anya, apa. Bocsássatok meg. Igazatok van. Talán tényleg elkényelmesedtünk. Ne haragudjatok. Szeretlek titeket.”
Odanyújtottam a telefont Zoltánnak. Végigolvasta, majd halkan felhorkant, és aznap először elmosolyodott — úgy, ahogy régen, amikor Márk még kisgyerek volt, és este mesét kért.
— Na látod — mondta, miközben lekapcsolta a lámpát. — Megindult valami, Ildikó.
Magamban elismételtem: megindult. A jég repedezni kezdett.
Az eső odakint egyre sűrűbben verte a földet, mintha le akarná mosni a port és a keserűséget is. Tudtam, hogy Nórával aligha leszünk valaha bensőséges viszonyban, és az ő „határai” sem fognak eltűnni. De ma mi is kijelöltünk egy vonalat. A saját önbecsülésünkét. És ezen a vonalon belül meglepően könnyű volt levegőt venni.
Arra gondoltam, jövő tavasszal talán még több virágot ültetek a kertbe. Rózsát is. Nóra azokat sem kedveli — szerinte csak a tövis meg a levéltetű baj van velük. Én viszont szeretem őket. És mostantól az én kertemben az nő majd, ami nekem okoz örömet.