— Veszek egy csomag uborkamagot, a piacon pedig hozunk tíz tő paradicsompalántát. Meg egy kis zöldfűszert. Ennyi bőven elég.
— És a krumpli? — kérdezte Zoltán.
— Krumpliból két ágyás. Az újkrumpli nekünk kettőnknek elegendő lesz, télire meg veszünk egy zsákkal. Nem megyünk tönkre bele. A derekunk többet ér.
Zoltán arca felderült. Régóta szerette volna rendbe hozni a verandát, de a minden évben ismétlődő „terméscsata” sosem hagyott rá időt vagy energiát.
Az a nyár valóságos ajándék volt. Három évtized után először éreztük úgy, hogy a telken nem robotolni járunk, hanem pihenni. Nem ugrottunk ki hajnalban az ágyból, hogy még a hőség előtt meglocsoljunk háromszáz négyzetméternyi veteményt. Nem görnyedtünk naphosszat, hogy az utolsó gyomot is kitépjük a földből.
Reggelente kávéztunk a verandán, madárcsicsergést hallgatva. Napközben Zoltán komótosan barkácsolt, én pedig a függőágyban olvastam, vagy főztem egy könnyű ebédet. Esténként előkerült a grillsütő, vagy egyszerűen csak ültünk egymás mellett, és néztük, ahogy lebukik a nap a dombok mögött.
— Te, Ildikó, létezik ilyen is? — mondta egyszer a férjem, miközben az utolsó lambériát szögelte fel a megszépült verandán. — Telken lenni és nem túlélni próbálni, hanem élni.
— Ugye milyen furcsa? — mosolyodtam el. — És milyen békés minden. Senki nem kér számon semmit, senki nem húzza a száját.
A fiatalokról persze nem feledkeztünk meg. Az ember anyai szíve nem kapcsolható ki egyetlen döntéssel. Abban maradtunk azonban, hogy nem tolakodunk, nem ajánlkozunk kéretlenül.
Márk egész nyáron talán háromszor hívott. Udvarias, rövid beszélgetések: „Mi újság?”, „Megvagyunk”, „Na, majd még beszélünk.” A kert szóba sem került, nyilván természetesnek vette, hogy minden ugyanúgy zajlik, mint eddig, mint egy beolajozott gépezet. Nóra egyszer sem keresett. Ő most „önmegvalósított” és „fejlődött” valamilyen tanfolyamon — legalábbis ezt hallottuk.
A szerény termésünk több mint elegendő volt. Elraktunk tíz üveg kovászos uborkát, csak hogy télen legyen mihez nyúlni. A paradicsomot frissen ettük, napmelegen, édesen, közvetlenül a tőről. A krumplit két óra alatt kiszedtük a földből — inkább volt kellemes mozgás, mint munka.
Eljött a szeptember. Az az időszak, amikor máskor szakadtunk bele, hogy felpakoljuk az autót a „kötelező szállítmánnyal”, és bevigyük a városba. Most könnyedén indultunk haza: barnára sült bőrrel, kipihenten, két vödör almával és egy csokor őszirózsával.
Egy héttel később megszólalt a telefon.
Alig öt perce tettem le, amikor újra csörgött. A kijelzőn ez állt: „Fiam”.
— Igen, Márk — szóltam bele nyugodtan. Zoltán letette a csészét, és feszülten figyelt.
— Anya, miért csaptad rám a telefont? — hallatszott a hangján a sértettség és a zavartság. — Nóra most sír.
— Sír? — kérdeztem vissza halkan. — Talán éhezik?
— Ugyan már, ne gúnyolódj. Csak… tényleg nem számítottunk erre. Mindig hoztatok. Azt hittük, most hétvégén is jöttök, már ki is ürítettük a kamrában a polcot. Erre azt mondod, semmit nem ültettetek. Hogy lehet ez?
— Úgy, fiam, hogy idén pontosan annyit vetettünk, amennyit ketten el is fogyasztunk.
— De miért? — kérdezte értetlenül. — Annyi földetek van! Olyan nagy dolog lett volna még pár ágyást ránk szánni?
— Igen, nagy dolog — feleltem határozottabban. — Nem vagyunk már harmincévesek. Apád dereka fáj, az én vérnyomásom ingadozik. De nem is ez a lényeg.
— Akkor mi?
— Az, hogy a munkának értéke kell legyen. Ha nem pénzben, hát megbecsülésben. Amikor a gondoskodásunkra fintor a válasz, és azt halljuk, hogy „földszagú” az ajándékunk, akkor egy idő után elfogy az ember kedve.
— Anya, Nóra ilyen… tudod, milyen. Nem rosszindulatú. Egyszerűen hozzászokott a kényelemhez.
— Akkor teremtse meg magának a kényelmet — vágtam közbe. — A boltban csillogó, mosott zöldséget kapni, ami nem illatozik földtől. A futár házhoz viszi, senki nem zavarja meg a személyes terét.
A vonal túlsó végén hirtelen csend lett. Csak a távoli háttérzaj szűrődött át, de szavakat nem lehetett kivenni, és ez a hallgatás nehezebb volt minden kimondott mondatnál.