…a földben turkálni szerinte azoknak való, akik nem tudnak észből megélni — jegyezte meg egyszer egy családi vacsorán, miközben fintorogva piszkálta a híres salátámat a tányérján.
Az ellentmondás csak az volt, hogy magát a munkát megvetette, a végeredményért viszont rajongott. A vegyszermentes uborka, az illatos, napérlelte paradicsom, a saját szedésű, édes eper gond nélkül fogyott a tányérjáról. Mi pedig Zoltánnal, mint két megszállott, újra és újra nekifeszülve a szezonnak, termeltünk. Mintha ez lenne a dolgunk.
Tisztán él bennem a tavaly augusztusi nap, amikor végleg betelt a pohár. Forróság, araszoló kocsisor, levegőtlen délután. A régi autónk csomagtartója és még a hátsó ülés is roskadásig meg volt pakolva: ládák paradicsommal, zsákok paprikával, vödrök almával. A kocsi hátulja szinte súrolta az aszfaltot.
— Ildikó, nem jöhetnének ki ők? Leszakad a derekam — morogta Zoltán, amikor az utolsó cukkinit is betuszkolta.
— Ugyan, mikor lenne rá idejük? Márk dolgozik, Nóra biztos elfoglalt… Kárba vesszen ennyi minden? Mégiscsak a gyerekünk — győzködtem, bár a saját hátam is sajgott a hajolgatástól.
Két órán át vánszorogtunk a dugóban. A klíma alig lehelt valamit, a kocsiban keveredett a felmelegedett zöld levelek szaga a benzinnel. Mire megérkeztünk az új építésű lakóparkhoz, úgy éreztem, kisajtoltak belőlem minden erőt.
Felcipeltük az egészet az emeletre. Márk nem volt otthon, Nóra nyitott ajtót. Selyemköntösben állt a küszöbön, arcán kozmetikai pakolás, és olyan arckifejezéssel nézett ránk, mintha legalábbis rossz hírt hoztunk volna.
— Már megint… — sóhajtotta köszönés helyett.
— Szia, hoztunk egy kis friss zöldséget — próbáltam derűt erőltetni magamra, miközben bevonszoltam az egyik ládát.
— Ildikó néni, hová teszem ezt a rengeteget? — húzta el az orrát. — Érzi, hogy földszag van? Nemrég volt takarítás, minden ragyog.
— Hiszen a kertből való, ezért ilyen — jegyezte meg zavartan Zoltán, és letette a krumplis zsákot a járólapra.
— A szőnyegre tegyék, ne a kőre! — csattant fel. — És komolyan, mit kezdjek ennyi cukkinivel? Nem akarok egész hétvégén főzni!
— Ha nem kell, ajándékozd el — dörmögte a férjem, homlokáról törölve az izzadságot.
— Az én baráti köröm nem főzőcskézik, étterembe járunk — legyintett Nóra. — Na jó, maradhat, de a koszos zsákokat vigyék vissza. Öntöm inkább dobozokba, itt nincs hely efféle kacatoknak.
Átöntöttük. Szótlanul. A torkomban gombóc nőtt, ahogy néztem a csempére hulló morzsákat. Egész nyáron locsoltunk, kapáltunk, hajnalban keltünk a hőség elől, hogy most azt halljuk: lomot hoztunk.
— Egy köszönöm azért belefér? — kérdezte Zoltán halkan, amikor már az ajtóban álltunk.
— Ja, persze, köszi — felelte Nóra anélkül, hogy ránk nézett volna. A telefonját görgette. — Csukják be rendesen, huzat van.
Hazafelé némán ültünk. Zoltán lehúzott ablakkal rágyújtott, pedig évekkel ezelőtt letette a cigarettát.
— Ennyi volt — mondta végül az országúton. — Nem megyek többé hozzájuk könyörögni. Ha enni akarnak, termeljenek maguknak. Vagy rendeljenek.
— Igazad van — feleltem, és a suhanó fasorokat néztem. — Jövőre csak annyit ültetünk, amennyi nekünk kell.
Az idei tavasz korán és szelíden érkezett. Máskor ilyenkor minden ablakpárkányon palánták sorakoztak: száz tő paradicsom, rengeteg paprika, padlizsán, káposzta. A lakás maga volt a dzsungel.
Most azonban csak az ibolyáim díszítették az ablakot, a földdel teli tálcák hiányoztak.
— Ildikó, vegyünk egyáltalán magot? — kérdezte Zoltán május elején, amikor a szezonnyitásra készültünk.
— Vegyünk — bólintottam határozottan. — De idén ésszel. Csak annyit, amennyit ketten kényelmesen megeszünk. A többi nem a mi dolgunk többé.