A menyem hangja úgy hasított bele a telefonba, hogy ösztönösen eltartottam a fülemtől a készüléket. Még a vonal sercegésén keresztül is tisztán hallatszott, ahogy újabb levegőt vesz, hogy folytassa a kirohanását.
— Nóra, kérlek, nyugodj meg — próbált közbeszólni a fiam, Márk, de a visszafogott baritonja azonnal elmerült a felesége éles szopránjában.
— Nem, Márk, nem nyugszom meg! Ez tiszteletlenség! Megbeszéltük, hogy a krumpli és a répa a szülőktől jön, most meg rohanhatok a boltba aranyáron megvenni mindent? Ildikó, hall engem egyáltalán? Ez egyszerűen kibabrálás!
A konyha közepén álltam, a kezemben konyharuhát gyűrögetve, és éreztem, ahogy felszalad a szemöldököm. Az asztalnál Zoltán ült, és a tágra nyílt szeméből ítélve egy szót sem mulasztott el a „határait kijelölő” menyünk lelki kitöréséből.
— Hallak, Nóra, teljesen tisztán — feleltem higgadtan, miközben a kihűlő teámat néztem. — De arra nem emlékszem, hogy bármikor is szerződést kötöttem volna veletek élelmiszer-ellátásról.
— Miféle szerződésről beszél? — csattant fel. — Ez családi szokás! A fiatalokat támogatni kell! Hiszen hamarosan nagymama lesz, vagy nem?
— Ha majd valóban az leszek, visszatérhetünk rá — zártam rövidre, és bontottam a hívást.
Csend telepedett a konyhára, olyan sűrű, hogy szinte zúgott. Zoltán nagyot kortyolt a teájából, majd a fejét csóválta.
— Hát, Ildikó, ezt keményen megmondtad. A jobbágyok fellázadtak — jegyezte meg félmosollyal. — Készülj, mindjárt újra csörög.
— Csörögjön csak — vágtam oda, és a pultra dobtam a konyharuhát. — Elég volt. Öt éven át hordtam nekik a cukkinit meg a paradicsomot, mintha kötelességem lenne, és cserébe csak fintorgást kaptam. Ennyi volt.
Nem most kezdődött ez a történet. Öt éve, amikor Márk először hozta haza Nórát, tárt karokkal fogadtuk. Kedvesnek, visszafogottnak tűnt, igazi városi lánynak. Azt hittük, szerencséje van a fiunknak, jó kezekbe kerül a családi tűzhely. Csakhogy Nóra egészen sajátos módon építette azt a bizonyos fészket: vastag falat húzott közénk és Márk közé.
Az esküvő után nem sokkal új kifejezés költözött be a szótárunkba: „személyes határok”. Nóra úgy szórta ezt a szókapcsolatot, mintha minden problémára gyógyír lenne.
— Ildikó, este hét után ne hívja Márkot — közölte velem alig egy hónappal az esküvő után.
— Történt valami? — kérdeztem értetlenül.
— Nem, egyszerűen ez a mi időnk. Családot építünk, szükségünk van térre. A szülői telefonok kizökkentenek.
Kizökkentenek. Akkor még lenyeltem a sértettséget. Azt gondoltam, fiatalok, majd összecsiszolódnak. De a korlátok egyre szaporodtak. A hétvégék tabu lett: „minőségi együttlét”. Az ünnepeket kettesben vagy Nóra barátaival töltötték, mert a hagyományos családi ebédek szerinte idejétmúltak.
Márk, az én békés természetű fiam, folyton egyensúlyozott kettőnk között.
— Anya, próbáld megérteni, ő ilyen modern gondolkodású — magyarázkodott, amikor havonta egyszer beugrott fél órára, idegesen az óráját figyelve. — Nehéz neki, introvertált.
— Az az introvertált, aki a pénztárosokra kiabál? — fakadt ki egyszer Zoltán.
— Apa, kérlek… Szeretem.
— Szeresd csak, fiam, nem ellenezzük — sóhajtott az apja. — Csak ne radírozzatok ki minket az életetekből.
Mégis pontosan ez történt. Ellenségek nem lettünk, inkább láthatatlan kiszolgálók: akkor kellettünk, ha hasznosak voltunk. Egyetlen kapocs maradt köztünk: a kertünk. Pontosabban annak termése.
Nóra ugyanis ki nem állhatta a földet.
— A földben turkálni… — kezdte mindig megvető hangsúllyal, és már ebből tudtam, mi következik.