A piacon állt, ahol az emberek a jövőjüket kérdezték tőle. Hosszasan, szinte áthatóan fürkészett, és a tekintetétől jeges borzongás futott végig a gerincemen. „Azt hiszed, sikerül eltitkolnod az igazságot – szólalt meg halkan. – De az igazság már a nyomodban jár. A gyermek, akit hordasz… nem a férjedtől van.”
Nem tudtam eldönteni, nevessek-e kétségbeesésemben vagy sírva fakadjak. Mintha egy pillanat alatt kifordult volna a világ a sarkaiból: félelem, bűntudat, kétség és valami különös, gyötrő kíváncsiság kavargott bennem. Legszívesebben elszaladtam volna, hogy eltűnjek minden és mindenki elől. A mondatai azonban belém égtek. Ott lebegtek körülöttem, súlyosan és kikerülhetetlenül, mint egy kődarab, amelyet nem lehet félresöpörni.
Attól a naptól kezdve minden egyes nap próbatétellé vált. Márk minden pillantása, minden gyengéd érintése néma kérdésként nehezedett rám, amelyre nem volt válaszom. A szégyen és a rettegés lassan felemésztett. Tudtam, hogy hamarosan eljön a pillanat, amikor nem bújhatok tovább az igazság elől.
Reggelente nyomás ült a mellkasomon, mintha egy láthatatlan kéz szorítaná. A terhesség a végéhez közeledett, és az idő kérlelhetetlenül vitt afelé a nap felé, amikor szembe kell néznem mindazzal, amit megpróbáltam eltemetni magamban. A cigányasszony szavai újra és újra visszhangoztak bennem: „Ez a gyermek nem a férjedé.” Munka közben, otthon, még álmaimban is kísértettek.
Márk észrevette, hogy valami nincs rendben. Figyelmesebb lett, gyakran kérdezte, hogy érzem magam, apró gesztusokkal próbált támogatni. Mégis éreztem, hogy köztünk feszül valami láthatatlan fal. Kerültem a tekintetét, attól félve, hogy a szememből kiolvassa mindazt, amit titkolok.
Aztán egy éjszaka minden megváltozott. Nem jött álom a szememre, ezért kimentem a balkonra levegőzni. A sötétből suttogás és neszezés hallatszott lentről. Lenéztem, és a lépcsőház félhomályában megláttam egy férfit a klubból – azt, akivel azon a tengeri éjszakán együtt voltam. A szívem egyszerre szorult össze rémülettől és felkavaró izgalomtól.
Felnézett rám, és úgy mosolygott, mintha semmi sem történt volna. Közelebb lépett. „Vártál rám?” – kérdezte halkan. A torkom kiszáradt, és egyetlen szó sem jött ki rajta, miközben éreztem, hogy elérkezett az a pillanat, amelytől hetek óta rettegtem.