Elfordult. És Szilvia Orosz hirtelen pontosan megértette, milyen az a pillanat, amikor az ember még ott áll melletted, de valójában már rég elment. Beszélsz hozzá, de mintha a levegőnek mondanád.
– Holnap kiveszek egy szabadnapot. Elmegyek egy ügyvédhez. És ha anyukád még egyszer idetolakodik, ne csodálkozzon, ha legközelebb csak műfogsorral tud rágni.
János Balázs szótlanul kiment a fürdőbe. Megnyílt a csap, a víz monoton zúgása betöltötte a lakást.
Szilvia fejében ekkorra már kirajzolódott egy terv – hűvös, letisztult, egyszerű. És hosszú idő óta először furcsa nyugalom ereszkedett rá.
Egy különös ropogó hangra ébredt, mintha valaki a nylont tépné le egy új szekrényről. A telefonja után nyúlt: 07:03. Szombat. Elvben simán tovább lehetett volna lustálkodni… de a ropogás megismétlődött, mellé olyan ismerős köhécselés társult, hogy Szilvia rögtön tudta: ez a reggel már el is romlott.
Mezítláb lépett ki a folyosóra – talpa odaragadt a linóleumhoz, amelyen a tegnapi sárfoltok már megszáradtak, de ragacsos, érdes nyomot hagytak.
A konyhában, az asztalnál Piroska Simon állt. A köntöse nem egyszerűen zöld volt, hanem abból a fura árnyalatból, amit egy divatmagazin talán „párás brokkolihajnalként” nevezne, a való életben viszont simán csak úgy mondanád rá: „ezt már régen ki kellett volna hajítani”. Az egyik kezében kést szorongatott, a másikban egy fehér kenyeret, és olyan hegyes szögben szeletelte, mintha nem reggelit készítene, hanem valami gasztronómiai kínzást tervezne.
– Ó, csak felébredtél végre. Jó reggelt, Szilvia Orosz – mondta anélkül, hogy akár egy pillanatra is felé fordította volna a fejét. A hangja sima volt, jéghideg, mint amikor a boncteremben töltik ki a kartonokat. – Nem tudtál aludni? Hát, nem mindenkinek engedi meg a lelkiismerete, hogy nyugodtan aludjon.
Szilvia nyelt egyet. Ez már rég nem az a „anya benézett egy teára” jellegű véletlen vizit volt. Nem, ez konkrét akciónak tűnt – előre kitervelt, minden oldalról bebiztosított hadműveletnek.
– Mit keres itt? – a hangja rekedten szólalt meg, mint egy régi, hideg radiátor télen. – János Balázs azt mondta, tegnap csak beugrott…
– János Balázs? – a anyósa összeszűkítette a szemét, halványan elmosolyodott. – Ha János Balázzsal az igazat akarod közölni, az pont olyan, mintha macskát próbálnál megfürdetni. Akárhogy neveled, szegénykém, a vége mindig ugyanaz.
– Nem nevelem. Ő a férjem.
– Ugyan már. A papíron lehet, hogy az, de a valóságban… – Piroska Simon felvonta a szemöldökét. – Az én megboldogult Ákos Kelemenem például még a vízforralót sem kapcsolta be nélkülem. A te fiacskád meg úgy van nálad, mint valami láncra vert jószág. A lakást – bocsánat a kifejezésért – a saját nevére iratta. A fiúnak, hadd jegyezzem meg, harminckilenc éves létére még mindig dutyiban csücsül.
Szilvia egy szó nélkül sarkon fordult, bement a szobába. Néhány pillanat múlva visszatért, papírokkal a kezében, és letette őket az asztalra.
– Itt a lakásajándékozási szerződés másolata. Eltűnt volna?
A kés tovább kopogott a vágódeszkán, aztán elcsendesedett. Az anyós letette a kenyeret, tenyerét gondosan a köntösébe törölte.
– Szóval megtaláltad… Na és aztán? Pereskedni fogsz a férjed családjával?
– Nekem nincs férjem családja. Nekem egyetlen férfi van az életemben, akivel tizenhét évig kuporgattunk ezért a lakásért. Én olyan harisnyákban jártam dolgozni, hogy a lábfejük gyorsabban szakadt ki, mint egy gimnazistaé. Erre most kiderül, hogy „mamának” ez jár a „szép öregkorára”. Én meg… csak a droid vagyok, aki bejár a gyárba.
Piroska Simon úgy nézett a papírokra, mintha nem szerződés lenne ott előtte, hanem egy felvágott fekély.
– Túlspilázod, Szilvia. Mi csak azt akartuk, hogy minden rendezett legyen. Ha a lakás az én nevemen fut – kevesebb az adó, és… kevesebb a bonyodalom. János Balázsnak bizonytalan a munkája. Én meg… biztos pont vagyok. Évek, rutin…
– Rutin? Egyedül még a telefonszámláját sem tudja befizetni! Felidézzem, hányszor magyaráztam el magának, hogyan kell megnyitni az Esztergom online felületét? Vagy megint cetlikre fogja lefirkálni a jelszavait?