Az anyós csettintett a nyelvével.
– Hálátlan teremtés vagy. Én felneveltem a fiamat. És te? Főzni sem tudsz. A derelyéd büdös, a húsod ehetetlenül sós. A lakás meg – kong az ürességtől: se függöny, se díszpárna. Semmi meleg, semmi otthonosság. Egy nőnek a családi fészket kell őriznie, nem pedig ügyvédekhez rohangálnia.
Szilvia Orosz úgy érezte, mintha valami elszakadt volna benne.
– Otthon melege, ugye? Mindjárt olyan tüzet csinálok magának, hogy maguk is benne égnek el – a szerződésükkel együtt!
Felkapta a kedvenc cicás bögréjét, és teljes erőből a falhoz vágta. A cica szilánkokra robbant. A konyhára sűrű csend borult. Még a hűtő is abbahagyta a zúgást.
A küszöbön megjelent János Balázs. Alsónadrágban, kócos fejjel, hasát vakargatva.
– Mi a fene folyik itt?
Szilvia lassan felé fordult.
– Itt is van a ház ura. Nagyon egyszerű, drágám. Anyukád mostantól ő dirigál, saját szája íze szerint intézi a lakást. Én meg… csak levegőztem egy kicsit.
– Szilvi, félreérted az egészet…
– Dehogy értem félre. Pontosan úgy értem, ahogy van. Csak már késő.
Piroska Simon odalépett a fiához, megfogta a kezét.
– Mondd meg neki. Úgyis elmegy. Nem hozzád való. A család ellen van. Aki a család ellen van, az ellenség.
János Balázs tátogott, mint egy partra vetett hal: kinyitotta a száját, aztán becsukta. Végül mégis kipréselt magából valamit:
– Talán… egy időre külön költöznénk. Hogy átgondoljuk…
Szilvia leült, tenyerébe támasztotta a fejét, és elmosolyodott.
– Egy időre? Szuper. Te anyukáddal visszaköltözöl a kis szükséglakásába, abba a szobába, ahol az a bizonyos Dóra Tóth éjszakánként az ablakból verseket ordít. Én pedig maradok a MI lakásunkban. Ugyanis te, drágám, ide nem vagy bejelentve. Na, kitalálod, ki megy holnap a bíróságra kilakoltatási kérelemmel?
János Balázs elsápadt.
– Megőrültél?
– Nem, János Balázs. Csak kinyílt a szemem. Azt hitted, ártalmatlan vagyok. Csendes. Hogy nem veszek észre semmit. Én meg gyűjtöttem. Nemcsak a lakásra – hanem arra a pillanatra is, amikor már nem hiszek többé. És tudod, mi van?
Szilvia felállt, odalépett az ajtóhoz, elfordította a kulcsot, és tárva-nyitva kitárta.
– Itt a pillanat. Lehet kifáradni.
Piroska Simon némán felemelte a táskáját – ugyanazt, amit már szétszedett, és a kis csomagjait szépen elrendezte a konyhapolcokon.
János Balázs a folyosón ácsorgott, akár egy takarodón sorakozó diák, ugyanazzal az üres tekintettel, amelyben az ember elmerülhet – és mégsem talál benne semmit.
Szilvia felkapta a komódról a telefonját, és a kezébe nyomta.
– Hívd fel az ügyvédedet. Vagy anyádat. Bár… végül is mindegy.
Becsukta mögöttük az ajtót. Olyan határozottan, olyan tompa dörrenéssel, mintha nemcsak a lépteiket zárta volna ki, hanem az egész addigi életének egy vastag szeletét is levágta volna.
Mégis biztos volt benne: vissza fognak jönni.
Mert a kapzsiság olyan, mint a penész. Súrolhatod napestig, de ha egy parányi folt is megmarad, újra és újra kihajt.
Tehát újabb háború vár rá. És minden jel arra utalt, hogy ez aztán mocskos lesz.
Pontban nyolckor megszólalt a telefon. Mintha valaki direkt erre az időpontra állította volna, hogy tönkretegye a szombatját.
Szilvia alig tudta kinyitni a szemét, félálomban tapogatózva lökte le a készüléket az éjjeliszekrényről.
– Igen?
– Farkas körzeti megbízott vagyok, Szilvia. János Balázs Ákos feljelentést tett – azt írja, hogy maga jogtalanul kirúgta a lakásból, és visszatartja a holmiját.
Szilvia felült az ágyban, igazgatta magán a félrecsúszott pólót.
– Farkas úr, először is: nem dobtam ki. Magától ment el, még integetett is az ajtóból. Másodszor: nincs itt bejelentve, hivatalosan az anyjánál lakik. A cuccai pedig kint várják a folyosón, egy „L’Occitane” szatyorban. Nagyon találó, ha már itt tartunk.
– Kötelességem kimenni, és jegyzőkönyvet felvenni.