– Jöjjenek csak. Kínálhatok teával is. Vagy méreggel, ha az jobban fekszik.
Olyan sűrű csönd ült a lakáson, hogy még a hűtő is elkezdett csöpögni, mintha ő is panaszkodna.
Szilvia Orosz az asztalnál ült, a kezében tollat forgatott. Vele szemben fiatal ügyvédnő: frizurája olyan volt, mintha „épp most ugrott volna ki az adóhivatal ablakán”, előtte mappán a felirat: „Tulajdonvédelem”.
– A kilakoltatási keresetet beadtuk – az rendben van. Viszont felbukkant egy új gond.
– Miféle új gond? – szűkítette össze a szemét Szilvia Orosz.
– Előkerült az anyósa unokahúga. Zsuzsanna Rácz. Azt állítja, hogy a lakásra szánt pénzt az apja adta, László Péter nagybátyja.
– Miféle László Péter nagybátyja? Hiszen ötvenes évek óta Kanadában él.
– Így van. Csakhogy itt egy levél: azt írja, 2012-ben tizennyolcezer dollárt küldött „a család szükségleteire”. Ha ebből lakást vettek, akkor szerintük a lakásból nekik is jár egy hányad.
– Remek. Akkor mostantól van egy új csalásfajta: „lakás részletre – rokonokra”.
Az ügyvédnő tehetetlenül megvonta a vállát.
– Erős jogászuk van. Megpróbálják a bíróságon a kilakoltatást felfüggesztetni.
– Szívük joga. Én legszívesebben mindet ideköltöztetném: János Balázst, anyukáját, a plazmatévé-szemű unokahúgot, aki úgy néz, mint egy kiéhezett tehén, és László Pétert is bekapcsolnám Zoomon, hadd legyen ő is jelen.
Másnap kopogtak az ajtón. A küszöbön Zsuzsanna Rácz állt. Csontsovány volt, szürke kosztümben, olyan arccal, mint aki biztosításokat árul, de reggelire ilyeneket eszik. Mögötte János Balázs magasodott – kellemetlen visszhangként.
– Jó estét. Békés szándékkal jöttünk. Szeretnénk megbeszélni a dolgot, per nélkül.
Szilvia Orosz beengedte őket. Feltette a vízet forrni. Nem udvariasságból, hanem mert sejtette, keserű lesz ez a beszélgetés, a teája pedig híresen hashajtó hatású.
– Hallgatom, Zsuzsanna Rácz. Csak azt a „mi egy család vagyunk” szöveget hagyjuk ki, arra allergiás vagyok.
Zsuzsanna előhúzott egy tabletet.
– Itt van az összes átutalás. 2012-ben tizennyolcezer dollár. Megjelölés: János Balázs és Piroska Simon családja részére. Ha ebből lakást vettek, akkor ezt vagy ki kell fizetni, vagy tulajdoni hányadot kell adnunk.
Szilvia Orosz felnevetett – röviden, szárazon.
– Akár a „Tesco” blokkjaimat is elővehetném 2013-ból. Azon is az áll: „sajt, kolbász, káposzta”. Az is „a család szükségleteire” ment. Nem kérnek esetleg egy fél szekrényt is hozzá?
János Balázs fintorgott.
– Szilvi, mi nem háborúzni akarunk…
– Tényleg? És amikor éjszaka a szomszédtól próbáltad elkuncsorogni a pótkulcsot, az mi volt? Azt hitted, majd hallgatni fog? A házunk öreg, de nem süket. A harmadikon lakó Kati néni tegnap részletesen leírta a szerelésedet. Mindenki szerinted megy titkos akcióra melegítőben, térden folttal?
Zsuzsanna összeszorította a fogát.
– Ha nem kötünk egyezséget, keresetet nyújtunk be. Bele fogjuk venni a nem vagyoni kártérítést is.
– Mégis miért? Egy eltört csészéért, vagy az összetört illúziókért?
– Szóltunk előre. A bíróság majd dönt.
– Mondja meg Piroska Simonnak, hogy a befőttesüvegét akkor adom vissza, ha ő visszaadja azt a kísérletét, amikor meg akarta lopni az életemet.
Két hónappal később megjött az ítélet.
Szilvia Orosz nyert. A kanadai utalásokat ajándéknak minősítették, amelynek semmi köze a lakáshoz. A János Balázs elleni kilakoltatást jogszerűnek találták és helybenhagyták.
Egy héttel később levél érkezett. Papíron, idegen kézírással – alighanem az anyósa írta.
„Szilvi. Minden félrement. Bocsáss meg. Nincs hol laknunk. Anya megbetegedett. Zsuzsanna elutazott. Ha tudsz… engedj el.”
Szilvia Orosz még egyszer átolvasta. Aztán lassan, gondosan széttépte. A papír olyan könnyen szakadt, mint a házasságuk.
Bekapcsolta a zenét, elővett a szekrényből egy üveg bort, leült az ablak mellé.
És hosszú évek óta először – igazán mélyet lélegzett.
Volt saját lakása.
Volt szíve.
És abban – végre – elcsendesedett minden.