– Ez meg miféle papucs a folyosón? – Szilvia Orosz megtorpant a küszöbön, cipőt sem húzott le, csak bámulta az ütött‑kopott, kék, ócskaságot, amilyen színű még két éve volt a pajta festéke. Nem az övé. És biztos, hogy nem János Balázsé.
– Anyám beugrott – hallatszott a férje hangja a konyhából. Sima, egyenletes, mint a frissen vasalt lepedő. Se csodálkozás, se zavar. Nála minden valami titkos terv szerint zajlott – csak épp soha nem lehetett tudni, ki írta azt a tervet.
Szilvia lassan letette a táskát, lerángatta magáról a kabátot. A szíve már nem a három elázott buszmegálló miatt vert hevesen, nem is a fullasztó, recsegő rádióval száguldó kisbusz miatt, hanem valami ragacsos, kellemetlen feszültségtől. Túl jól ismerte ezt a túl nyugodt hangját: János így beszélt, ha már régen eltitkolt valamit. Vagy ha épp úgy tett, mintha semmi különös nem történne.
– Csak úgy? – lépett be a konyhába. – Betért egy teára, meg egy kis csevegésre?
János pizsamában ült az asztalnál, pedig még csak hét óra volt. Az arca olyan kifejezéstelen volt, mint a házmesteré vasárnap reggel. A tekintete ide‑oda cikázott, a bögrével a csészealj szélét kocogtatta. Ez nála mindig jel volt: „most hazudni fogok, de nagyon óvatosan”.
– Üldögéltünk, beszélgettünk. Úgyis mondtad, hogy későn jössz, nem tudtam, mikor számítsak rád.
– Aha – töltött magának teát Szilvia, és közben észrevette, hogy enyhén remeg a keze. – Ma kilencig értekezlet. Egész nap talpon voltam. Nem kérdezted meg, mikor végzek. Fel is hívhattál volna.
– Ugyan, Szilvi, te mondtad, hogy ne zaklassalak. Munka az munka… – morogta, a szemét lesütve.
Leült vele szemben, szó nélkül. Figyelte, ahogy a férje előadja a „családi lazítást”. Benne közben hangtalanul forrt a düh, minden sípolás nélkül. Túl régóta ismerte Jánost: ha egyszer elkezdett mismásolni, már biztos volt, hogy vonszol maga után egy egész láncot a füllentésekből.
– Figyelj, János, mondd ki rendesen. Miért jár ide az anyád? Nem csak a tea miatt, ugye?
– Ugyan, mi baj van ezzel? Egyedül van, a nyugdíja nevetséges. Bejött, leültünk. Minden anyának van fia, nem?
– Fia mindegyik anyának van, János. De az anyák általában nem papucsban trappolnak egy olyan lakás közepén, ahol ketten élnek – és nem ők. Megbeszéltük: nincsenek állandó vendégeink. Főleg olyanok nem, akik más cuccai közt turkálnak.
– Már megint túlpörögsz. Felnagyítod az egészet. Anyu rendes. Csak… neki ilyen a stílusa. Azt akarja, hogy nálunk is úgy legyen minden, „ahogy kell”.
– Úgy „ahogy kell” – érted te, mire gondolok? Amikor átpakolja a fehérneműmet a szekrényben? Vagy amikor a fésűimet bepasszírozza a gyógyszerek közé? Vagy amikor úgy hivatkozik rám, hogy „ez a te nőd”, mintha beosztás szerint osztottak volna ki hozzád?
János hangosabban kezdett szuszogni. Az ablakon túlról felugatott a szomszéd kutyája, és ettől az egész este még abszurdabbnak tűnt: idegen papucs a bejáratnál, a férje pizsamában, úgy tesz, mintha minden rendben lenne, és közben az az érzés, hogy ez a lakás már nem egészen az övék.
– Na, jó, ne húzd fel magad ennyire – sóhajtotta végül. – Csak… egy ötletet vetett fel. A lakással kapcsolatban.
– Miféle ötletet?
A csönd hirtelen megnehezült. A radiátorokban sziszegve futott végig a levegő hangja.
– Ugye gyűjtöttünk… együtt. Hát… lehetne a lakást átmenetileg anyám nevére íratni. Ő beköltözne, mi segítenénk neki, aztán majd visszaíratja ránk.
– Teljesen elment az eszed?
– Ne kiabálj már. Neki úgy nyugodtabb lenne. Albérletben kínlódni nehéz, a szomszédja, Dóra Tóth, állandóan piszkálja…
– Mondd inkább azt: már megvan a szerződés, vagy még nem írtad alá?
Hallgatott. Megdörzsölte az orrnyergét, és felállt az asztaltól.
– Majd beszélünk erről később. Fáradt vagyok.
– Én meg friss vagyok, mint a májusi orgona, mi? – csattant fel. – Komolyan azt hitted, simán ki fogsz hagyni a saját lakásunkból, János?
Úgy görnyedt ott előtte, mint egy diák, aki elfelejtette megírni a házifeladatot.
– Csak… az anyámra gondolok…
– És én mi vagyok neked? Valami kiosztónéni a gyári menzáról?