Lilla halkan helyesbített:
– A tanulmányaimat már befejeztem… és barátom sincs.
Az idős asszony legyintett, mintha ez csupán jelentéktelen részlet volna.
– Ugyan, drágám, előtted az élet! Minden eljön a maga idejében. Hamarosan nagy fordulat vár rád. Olyan állásod lesz, amiről most még álmodni sem mersz, kapsz egy okos, gondoskodó férjet, és szép gyermekeid születnek.
Még egyszer rákérdezett, biztosan nincs-e senkije, majd folytatta a derűs jóslatot:
– Látom ám, nem is olyan sokára férjhez mész. Lesz egy nagy ünnepség, talán szilveszter vagy egy születésnap. Az egyik barátnőd meghívja valamelyik rokonát, és ő lesz az igazi, akit neked rendelt a sors.
– Barátnőből sincs túl sok… sőt, alig – próbálta Lilla más irányba terelni a beszélgetést. – Akik pedig vannak, nekik csak lánytestvéreik vannak.
De az asszonyt nem lehetett kizökkenteni.
– Akkor szerezz új ismeretségeket! A végzet szép dolog, de tenni is kell érte. Nem ülhetsz ölbe tett kézzel – jelentette ki rendíthetetlen meggyőződéssel.
Közben elértek a metrólejárathoz.
– Köszönöm a társaságát, itt az állomás, arra találja a bejáratot. Nekem most mennem kell, mindjárt érkezik a szerelvényem – mondta Lilla, visszaadta a táskát, majd udvarias mosollyal búcsút intett.
– Kedvesem, várj csak! – kiáltott utána az idős nő, és meglepő fürgeséggel utolérte. – Annyit beszéltem neked, feltártam a jövődet, csupa jót mondtam… Illene egy kis hálát mutatni.
A lány meghökkent a nyílt célzáson.
– Nagyon kedves volt, de készpénz nincs nálam. Minden pénzem a bankkártyámon van.
– Adj, amennyit tudsz! Segíts egy öregasszonyon. Kevés a nyugdíjam, alig jövök ki belőle. A gyógyszerekre megy el minden. Néha még ennivalóra sem futja. Ma például egy falatot sem ettem – sorolta panaszos hangon, miközben megfogta Lilla kezét.
Lilla átkutatta a zsebeit, de valóban nem talált sem aprót, sem bankjegyet. Az asszony figyelte minden mozdulatát, arcán változatlan, elváró mosollyal.
– Nézze, tényleg nincs nálam pénz. De szívesen kifizetem a jegyét, vagy bemegyünk egy boltba, veszek önnek valamit enni. Csak siessünk, mert késésben vagyok.
Az öreg arca egy pillanat alatt eltorzult.
– Fulladj meg a pénzedben! Akadjon a torkodon! Legyen minden rossz neked! Maradj egyedül, munka nélkül, pénz nélkül, az utcán! – sziszegte, majd sarkon fordult, és beviharzott az aluljáróba, még onnan is visszafordulva, hogy újabb átkokat szórjon.
Lilla döbbenten állt. Szép kis jóslat – gondolta keserűen. „Minden rendbe jön” – visszhangzott benne gúnyosan. Mintha nem lenne elég, hogy hamarosan elveszíti az állását; különös alakokból eddig sem volt hiány az életében.
A metrókocsiban helyet talált az ajtó mellett, de gondolatai egyre sötétebb irányba kanyarodtak. Újra és újra felidézte az asszony szavait. Annyira belemerült a tépelődésbe, hogy észre sem vette: egy megállóval korábban szállt le. Csak akkor eszmélt fel, amikor már a felszínre érve a hideg levegő megcsapta az arcát.
Ekkor nyúlt ösztönösen a zsebéhez – és megdermedt. A bankkártyája eltűnt.
– Hát persze… most már tényleg nincs pénzem. Még megfulladni sem tudok benne – motyogta keserűen.
A mellkasát szorító, nyugtalanító félelem lassan szétterjedt benne. Az öregasszony átka baljóslatúan csengett a fülében. Mintha az elbocsátás réme önmagában nem lett volna elég, most ez is rátett egy lapáttal, és Lilla úgy érezte, a bajok sora talán még csak most kezdődik.