– Ugyan, a főnöknél? Célozz magasabbra! Ha igazán „hatásosan” tárgyal, nemcsak maradhat, még előléptetést is kicsikar magának! – hangzott a következő gúnyos megjegyzés, mire az egész osztály harsány nevetésben tört ki.
Lilla úgy érezte, mintha arcul csapták volna. A kacajok zúgása a fülében visszhangzott, és mielőtt bárki észbe kaphatott volna, már ki is rohant az irodából. Szinte menekült, mintha üldöznék.
A folyosón megállva próbálta összeszedni magát, de a hallott szavak újra és újra visszakúsztak a gondolataiba. Azok az emberek, akik most ilyen alantas célzásokat engedtek meg maguknak, nem is olyan régen még sorban álltak nála segítségért. Ő ugrott be helyettük hétvégén, vállalt pluszműszakot, cserélt velük, amikor nekik volt sürgős dolguk. Akkor természetes volt számukra az ő segítőkészsége. Most pedig… mintha mindezt kitörölték volna az emlékeikből.
– Gergő, kérem, ez így nem fair! – próbálta utolérni a vezetőt, aki utána jött a folyosóra. – Legalább hallgasson meg!
A férfi azonban fáradt mozdulattal legyintett, és anélkül, hogy igazán ránézett volna, csak annyit mondott: most nincs ideje erre. Azzal faképnél hagyta.
Lilla kedve a mélypontra zuhant. Két év kemény munka – és ez lett a vége? Pedig már kezdte úgy érezni, hogy sínre került az élete. A cég jó hírű volt, fejlődési lehetőségeket ígért, a fizetés korrektnek számított. Szükség esetén még kedvezményes szállást is biztosítottak az alkalmazottaknak. Úgy hitte, ha kitartó és lelkes marad, azt a vezetőség előbb-utóbb értékelni fogja. Sok idősebb dolgozó már rég nyugdíjba mehetett volna, átadva a helyét a fiatalabb generációnak. Lilla fejében ez logikus, ésszerű átalakításnak tűnt. Most döbbent rá, hogy ez csupán az ő elképzelése volt.
– Rendben – sóhajtott fel magában. – Akkor ideje kitalálni, merre tovább. Amíg nem mondanak fel, keresnem kell másik állást… és lakást is.
Hiába próbálta magát biztatni, gondolatai makacsul visszatértek a bizonytalan jövőhöz. Szinte gépiesen fejezte be a műszakját, majd lassú léptekkel indult haza. Annyira elmerült a saját gondjaiban, hogy észre sem vette, mikor lépett mellé egy idős asszony.
– Kedveském… hall engem? Ne keseredjen el, minden rendbe jön – szólalt meg egy meleg, lágy hang, mintha távolról érkezne.
Lilla felpillantott, de elsőre nem is értette, hogy hozzá beszélnek.
– Elnézést… hozzám szólt?
– Hát kihez máshoz, aranyom? – mosolygott a néni. – Ne búslakodj! Minden szépen alakul majd. Mondd csak, meg tudnád mondani, merre van a metró?
– Igen, arra tartok én is – felelte Lilla. – Szívesen elkísérem. Hadd vigyem azt a táskát.
Bár most legszívesebben egyedül maradt volna, a benne élő segítőkészség ismét felülkerekedett. Nem volt kedve beszélgetni, mégis udvariasan a néni mellé szegődött.
Szerencsére az idős asszony igazi mesélőnek bizonyult. Szinte megállás nélkül beszélt: elmondta, miért jött a városba, kikhez látogat, milyen tervei vannak. Lilla csak fél füllel hallgatta, időnként bólintott, és észre sem vette, mikor terelődött rá a szó.
– És te miért lógatod az orrod, ilyen fiatalon? Szép vagy, értelmes, kedves teremtés. Neked nevetned kellene, nem szomorkodnod! Nézd meg, én öreg és beteg vagyok, mégis találok örömöt a napjaimban.
Lilla erőltetett mosollyal annyit árult el, hogy akadnak mostanában nehézségei, de a részletekbe nem ment bele.
– Ugyan már! A gondok jönnek-mennek – legyintett az asszony. – Mire kettőt pislogsz, már el is tűnnek. Hidd el, minden rendeződni fog körülötted… a munkádban is, és a magánéletedben is.